A múlt heti, antihíres híroldalról szóló cikk eszembe juttatta azt a néhány évvel ezelőtt olvasott könyvet, amelyben Alain de Botton író-filozófus már elmondta ugyanezeket a média hibáiról. A hírek című könyv – amely még a post-truth/fake news vita kiélesedése előtt született – jól mutatja: nem a tudatos dezinformáció a média egyetlen valóságtorzító mechanizmusa. A hétvégén újra elővettem a könyvet, és átrágtam magam rajta, hogy bemutathassam nektek de Botton néhány gondolatát.

Életünket befolyásoló hírek

Az író-filozófus szerint a sajtó elsődleges célja a szokatlan események bemutatása. Ezek a történetek aztán észrevétlenül beszivárognak az életünkbe, hatással vannak a gondolatainkra és cselekedeteinkre (de Botton példáit Daily Mailből vett címekkel illusztrálja):

– egyre nehezebb lesz például reményteljesen nézni a jövőbe (“Európa egyszerre három súlyos gazdasági problémával is kénytelen szembenézni“),
– kockázatosabbnak tűnik taxit rendelni (“Egyetlen nő sincs biztonságban a magántaxikban, állítja a nemi erőszak ügyében eljáró bíró“),
– vagy vonatra szállni (“Elítélték a hajléktalan férfit, aki az állomáson egy 84 éves nőt a vágányra lökött“),
– aggódunk, nehogy betegek legyünk (“Az eddigi leggyilkosabb új influenzavírus a fertőzöttek harmadával végez“),
– még inkább aggódunk azonban, ha kórházba kell mennünk (“Meghalt egy 39 éves beteg, aki nyolc órán keresztül nem kapott sem vizet, sem megfelelő ellátást“),
– gyűlöljük a politikusokat (“120 fontos borokat ittak ebédhez az EU vezetői, miközben arról szónokolnak, hogy az uniós kiadások tovább már nem csökkenthetők“),
– de a hétköznapi emberekben sem bízhatunk (“Lecsukták az 59 éves, tolószékes esélyegyenlőségi tanácsadót, aki egy ötéves kislánnyal és annak anyjával szexelt egy panzióban“),
– satöbbi.

Amikor a sajtót szembesítik ezzel a gyakorlattal, annak munkatársai általában azzal védekeznek, hogy hivatásuk elárulása volna, ha a fent felsoroltakról nem tájékoztatnák a közvéleményt. De Botton szerint azonban ez nem teljesen igaz:

“Minden pillanatban egy rakás egymásnak ellentmondó bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy mi is történik az országban valójában. Lesz egy-két pedofil gyilkos, de több tízmilliós sokaságnak meg sem fordul a fejében gyermekek megerőszakolása és agyonverése. Lesznek, akik húsbárddal ölik meg hűtlenkedő partnerüket, a többség azonban könnyek között, szívében haraggal, de mégis továbbevickél valahogyan. Lesznek olyan reményvesztett polgárok, akiket a gazdasági nehézségek letaglóznak, de olyanok is, akik, velük ellentétben, a csüggesztő helyzet dacára is küzdenek tovább. (…) Az érme másik, derűsebb oldala, érdekes módon, soha nem kerül be a hírekbe” – mutat rá.

De Botton szerint a sajtó hajlamos úgy láttatni magát, mint ami a valóság hiteles képét nyújtja, holott “nem rendelkezik a valóság leírásának mindent átfogó képességével”. “Szelektíven konstruálja a valóságot, amikor eldönti, mely történetekre fokuszál és melyeket mellőz. Ebben rejlik roppant hatalma, amelynek többnyire nem is vagyunk tudatában: e hatalom révén áll végül össze a polgárok egymásról kialakított képe; e hatalom révén határozzák meg, hogyan gondolkodunk ‘más emberekről'” – írja.

Mindemellett a sajtó által bemutatott történetek önmeghatározásunkra is hatással vannak. “Ha azt sulykolják, hogy polgártársaink jó része őrült és erőszakos, minden egyes alkalommal, amikor otthonról kitesszük a lábunkat, félelem és gyanakvás lesz úrrá rajtunk. Ha folyamatosan a pénz és a státus mindenekfelettiségéről kapunk kifinomult üzeneteket, megalázottnak fogjuk érezni magunkat hétköznapi életünkben. (…) Végül, ha azt halljuk, hogy az emberi beteljesülés legfontosabb indikátora a gazdaság, ami viszont a következő tíz évben katasztrofális állapotban lesz, képtelenek leszünk valaha is bizakodva szembenézni a valósággal” – mutat rá.

Mit tehetnek ez ellen a hírek befogadói?

De Botton szerint tudatosítani kell az emberekben, hogy a hírek a világ eseményeinek csak egy halmazát alkotják. Miközben a sajtó a félelmeinket és dühünket táplálja, kihasználja, hogy híján vagyunk a megfelelő perspektívának. Éppen ezért érdemes szerinte fejleszteni e képességünket:

” (…) a perspektívába helyezés révén képesek vagyunk egy napjainkban megtörtént, látszólag traumatikus eseményt az emberiségnek a történelem folyamán megszerzett tapasztalataival egybevetni – ezáltal ki tudjuk számítani, hogy figyelmünknek és félelmünknek mekkora hányadára tarthat joggal igényt az adott esemény. A perspektivikus látásmód segítségével hamar rájövünk, hogy – a sajtó sugalmazásaival ellentétben – alig van olyan dolog, ami teljességgel új lenne, vagy ami tényleg megdöbbentő és végletesen szörnyű volna.”

Szerinte a belső békére való képességünk a várakozásainktól is függ. Érdemes tisztában lenni azzal például, hogy

– a körülmények lassan változnak meg (az élet viszont hosszú);
– az emberek többnyire nem kiemelkedően jók, de nem is szörnyen gonoszak (és hogy ez ránk nézve is igaz);
– az emberiség eddig is egyik válságból a másikba bukdácsolt (és végül mindegyiken átevickélt valahogy).

Amennyiben képesek vagyunk ezeket a triviális, de sokszor elfelejtett megfontolásokat észben tartani, kevésbé leszünk kiszolgáltatva a kétségbeesés csábításának – figyelmeztet.

És mit tehet maga a sajtó?

De Botton szerint a sajtó nagy része nem érdekelt az emberek megnyugtatásában, sőt – kereskedelmi érdekei miatt – egyenesen szüksége van közönsége folyamatos izgatottságára és rémületére. Ezért aztán nem segít elfogadni, hogy napjaink rendkívülinek ható történései néha az élet normális velejárói.

A sajtónak de Botton szerint a “segítségünkre kellene lennie abban, hogy helyes okok miatt, helyes mértékben, helyes ideig legyünk felháborodva – és hogy mindez egy építő jellegű folyamat része legyen”. Abban is segíthetne minket, hogy megértsük: az emberi faj természetéből adódóan javíthatatlan. Végezetül pedig a médiának a katasztrófák és a gonoszság megmutatása mellett olykor-olykor reményt is kellene nyújtania:

“Miközben bűneinek feltárásával és problémáinak őszinte bemutatásával segíti a társadalmat, nem szabad elhanyagolnia azt a legalább ennyire fontos feladatát sem, hogy egy olyan képzeletbeli közösséget építsen, amely elég jónak, megbocsátónak és józannak tűnik, hogy tagjai készek legyenek fejlődéséhez hozzájárulni” – írja.

Fotó: pexels.com

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, csatlakozz te is havi egy kávé árával az álhírek elleni harchoz.