A Momo-jelenségről az elmúlt hetekben sokfelé beszámoltak idehaza. Nagyon röviden arról van szó, hogy 2018 nyarán a WhatsApp csetalkalmazáson megjelent egy rémisztő karakter, amely veszélyes feladatokra buzdító üzeneteket küldözgetett gyerekeknek. A sajtó szenzációhajhász tálalásának is köszönhetően a figura gyorsan egyfajta nyílt forráskódú rémisztgetős franchise-zá vált. A Momo-vonatra idővel felszálltak olyanok is, akik mások poénból történő rémisztgetését látták meg a jelenségben. A fenyegetések nagy része ennek köszönhetően inkább csak ökörködés, de ami egy felnőtt és értő internetező számára evidens, az egy sérülékenyebb korban lévő gyereknél komoly félelmeket, szorongást válthat ki. Tehát a jelenséggel látszólagos banalitása ellenére is foglalkozni kell.

Viszont nagyon nem mindegy, hogyan.

Miért káros a túlpörgetett médiahiszti? című cikkemben korábban már kiveséztem, hogy a szülői féltés minden hasonló esetben érthető, de a felelős magatartás ilyenkor nem a tiltás vagy a totális kontroll a gyerek élete felett, hanem a tájékozódás a szóban forgó fenyegetésről. Folyamatos rettegésben élni kitalált vagy a média által felfújt veszélyforrások miatt ugyanis nemcsak idő- és energiapocsékolás, hanem esetenként káros is lehet.

Ráadásul a közösségi média középpontba helyezése egy ilyen komplex kérdéskörben sokszor csak tévútra vezet. Nem arról van szó, hogy ne lehetne olyan gyerek, akinek az utolsó lökést egy Momó-klóntól kapott üzenet adja meg. Viszont ha egy közösségi oldalt kiáltunk ki főbűnösnek a gyereköngyilkosságok ügyében, elfedjük a tragédiákhoz vezető valódi okokat – például a családi, iskolai, baráti és egyéb környezeti konfliktusokat, valamint a személyes jellemvonásokat, pszichiátriai betegségeket.

Egyébként ez a fajta szülői tájékozódás az aktuális Momo-ügyben nem is volt annyira elveszett vállalkozás, mint a korábbi hasonló esetekben. A pánikot csak fokozó és a trolloknak ötletet adó bulvárrémisztgetések mellett ugyanis valódi szakértői anyagok is születtek a témában. Ezekben a megkérdezettek elmondták, hogy a szülőknek milyen jeleket érdemes figyelni, és hogyan érdemes a jelenséget kezelni. Sőt az ügyben viszonylag gyorsan megszólalt a belügy is, és szülői útmutatót adott ki az UNICEF Magyarország is. Az alábbiakban utóbbi szervezet anyagát szemlézem, kiegészítve itt-ott egy közelmúltbeli olvasmányom tanulságaival.

Ne tiltsuk el a gyereket mindentől!

A legfiatalabb generáció számára az internet az elsődleges kommunikációs csatorna. Ha elvesszük a gyerek telefonját, megtiltjuk neki a közösségi oldalak használatát, vagy kontrolláljuk az üzeneteit, nem érünk célt. A gyerek valószínűleg jobban boldogul nálunk a digitális világban, és képes lesz megkerülni a felállított korlátokat, amellett teljes joggal érzi majd azt is, hogy sérül a magánélethez való joga.

Beszélgessünk!

A gyerekkel való bizalmi kapcsolat terjedjen ki az internetre is. Ismerjük meg, hogy a gyerek milyen alkalmazásokat használ, és kérjük meg, hogy mutassa meg a működésüket. Devorah Heitner ifjúsági- és médiaszakértő – a Képernyőtudatos család című könyv szerzője – szerint sokkal hatékonyabb stratégia egyfajta médiamentorként elősegíteni a jó döntések meghozatalát (például olyan képernyős tevékenységek felé terelni a gyerekeket, amelyek a fogyasztás helyett a kreativitást helyezik előtérbe), mint megpróbálni megvédeni őket mindentől, ami a világban vár rájuk.

Építsünk bizalmi kapcsolatot!

Törekedjünk a nyitott és elfogadó légkört kialakítására, éreztessük a gyerekkel, hogy hozzánk minden problémájával fordulhat. A zaklatás vagy online bántalmazás áldozatai gyakran félnek megosztani a problémájukat egy felnőttel, mert úgy érzik, hogy nem veszik elég komolyan őket. Ne kisebbítsük a gyerek problémáját: amit mi felnőtt fejjel átmeneti nehézségnek látunk, az az ő mindennapjait pokollá teheti.

Magyarázzunk úgy, hogy megértse!

Akár már megtörtént a baj, akár csak szeretnénk megóvni a gyermekünket tőle, fontos, hogy mindig magyarázzunk is. Ennek mindig azon a szinten kell történnie, amit a gyerekünk képes megérteni. Egy Momo-szerű jelenség esetén például hasznos lehet tudatosítani a gyerekkel, hogy milyen effekteket használhattak az arc létrehozására, vagy beszéljünk arról, miért lehet ez ijesztő az emberek számára. Ezzel segítjük, hogy el tudja választani a valóságot a képzelettől.

Jelentsük a káros tartalmakat!

Ha a gyerekünk arról számol be, hogy ijesztő, zaklató tartalmat küldenek neki, használjuk az adott közösségi oldal funkcióit: blokkoljuk, jelentsük a küldőt, tiltsuk le a tartalmakhoz való hozzáférésről. Ha nem közvetlenül küldte az adott képet vagy videót, a biztonsagosinternet.hu oldalon jelenthetjük a káros tartalmú weboldalt is.

Ne hagyjunk egyedül senkit!

A fenyegetéseknek, ijesztő tartalmaknak, zaklatásnak sokkal jobban ki vannak téve a magányos, visszahúzódó gyerekek, akik esetleg úgy érzik, hogy nehézségeiket senkivel sem oszthatják meg. Figyeljünk oda a környezetünkre, és ha ilyen gyerekkel találkozunk – akár a saját gyerekünk osztálytársaként, ismerőseként -, ne hagyjuk egyedül. Legyünk támogató felnőttek, akikhez lehet fordulni a bajban.

És akkor az ígért plusz tanács Devorah Heitnertől azoknak a szülőknek, akik attól félnek, hogy technikai járatlanságuk miatt gyorsan elbuknának egy ilyen felvilágosító beszélgetés közben:

Lehet, hogy a gyerek jobban ért a nethez, de a szülőnek nagyobb az élettapasztalata

A fent már idézett médiaszakértő szerint a szülők sokszor nincsenek tudatában saját élettapasztalatuknak. Előfordul, írja Devorah Heitner, hogy a gyerekek úgy viselkednek, mintha mindent tudnának a világról, szüleik pedig szinte semmit. Pedig a szülők igenis sokat tudnak: több évtizednyi tapasztalatuk van a valóban megélt társas érintkezésekről, többek között ismerik a kirekesztettség érzését, a konfliktusok valós életbeli kezelésének módját és a csoportdinamikát. Ezekben pedig olyan segítséget nyújthatnak, amit a modern technológia soha.

Illusztráció: pexels.com

Tetszett a cikk? Támogasd te is az oldalt havonta egy kávé, egy magazin vagy egy könyv árával.