Az új optimistákról korábban már írtam: ők azok, akik az egyre rémisztőbb világ képét festő híradások ellenére úgy gondolják, hogy az emberiség a történelem során még nem élt ennyire békés világban. Szerintük az emberek különféle pszichológiai torzítások foglyai lettek, és ha e torzításoknak a történelem előtti időkben még volt is a céljuk, a média által befolyásolt mai világban csak félrevezetnek minket. Míg a potenciális veszélyforrásoktól való rettegés egykor a túlélést jelentette az ősember számára, napjaink világában a sok – minket talán nem is fenyegető – veszélyforrásról hallva úgy érezhetjük, a dolgok sokkal rosszabbak, mint egykor.

Az új optimisták egyik vezéralakja Steven Pinker nemrégiben új könyvvel jelentkezett. Az Enlightenment Now ugyanazt az optimista szemléletet viszi tovább, mint a szerző előző kötete, amelyben Pinker arról írt részletes adatokkal alátámasztva: az erőszak a történelem során folyamatosan csökkent. Optimista világképét a neves harvardi pszichológus azzal egészíti ki, hogy manapság nemcsak nagyobb békében élünk, hanem az emberek világszerte boldogabbak és szabadabbak is, többek között a tudománynak és a humanizmusnak köszönhetően. A könyvet minden idők legjobb olvasmányának minősítő Bill Gates a blogján kiemelt néhány érdekes adatot Pinker munkájából. Eszerint

– manapság 37-szer kisebb az esélye a halálos villámcsapásnak, mint az 1900-as évek elején (többek között a meteorológiának, az oktatásnak és a városiasodásnak köszönhetően),
– az 1920-as heti 11,5 órához képest ma mindössze másfél órát töltünk mosással,
– egyre kevesebben halnak meg munkavégzés közben,
– a globális IQ átlagos értéke pedig tízévente 3 ponttal nő.

Ami miatt mindezt felidéztem, az az, hogy április végén kikerült a netre Pinker új TED-előadásának videója (egyelőre csak angol felirat van hozzá, de a magyar is csak idő kérdése). Ebben Pinker elmondja: nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése, hogy világunkat jobbnak tartjuk-e a korábbi világoknál. Az emberi jólét összetevőinek meghatározása szerinte közmegegyezésnek örvend (a jólét többek között tartalmazza az egészséget, a fenntarthatóságot, a prosperitást, a békét, a szabadságot, a biztonságot, a tudást, a szabadidőt és a boldogságot), ezek a kategóriák pedig mérhetők. Előadásában Pinker bemutat néhány számot ezen összetevők közül:

– a várható életkor a világtörténelem nagy részében 30 év körüli volt – ma ez 70 fölöttire nőtt, sőt a világ fejlett részében 80 fölé,
– 250 évvel ezelőtt a világ leggazdagabb országaiban a gyerekek harmada nem élte meg az ötödik születésnapját – ezzel szemben mára a világ legszegényebb országaiban is 6 százalék alá süllyedt ez a mutató,
– 200 évvel ezelőtt a világ népességének 90 százaléka rendkívüli szegénységben élt – ma ez a szám 10 százalék alatti,
– a történelem nagy részében a nagyhatalmak állandó háborúban álltak egymással – most erre (legalábbis direkt formában) évtizedek óta nem volt példa, de csökkent a háborúk és a halálos áldozatok száma általában is,
– a demokrácia ugyan kapott egy pofont Venezuelában, Oroszországban, Törökországban, és a populizmus terjedése fenyegeti Kelet-Európát és az Egyesült Államokat is, de az elmúlt évtizedben a világ kétharmada demokráciában élt, ami szintén rekord a világtörténelemben,
– csökkent az esélye annak, hogy gyilkosság, autóbaleset, munkahelyi baleset vagy természeti katasztrófa halálos áldozatává váljunk,
– a 17. században még az európaiaknak is csupán 15 százaléka tudott írni vagy olvasni – ma a világ 25 év alatti lakosainak 90 százaléka,
– a 19. században a nyugati országok lakói heti több mint 60 órát dolgoztak – ma kevesebb mint 40-et (és még durvább csökkenés mutatható ki a házimunkára fordított időben).

Pinker szerint mindezek ellenére is hajlamosak vagyunk borúsan látni a világot, aminek egyik oka az elérhetőségi heurisztikának nevezett jelenség. (Ismétlés a tudás anyja: elérhetőségi heurisztikáról akkor beszélünk, amikor döntéseinket csupán az általunk elérhető információkra alapozzuk, és a többi infóval nem foglalkozunk. Nagyobb valószínűséget tulajdonítunk olyan eseményeknek, amelyekkel kapcsolatban képesek vagyunk emlékeket felidézni. Például ha sokat hallunk a tévében a cápatámadásokról, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a cápák megvesztek és komoly veszélyt jelentenek az emberiségre.)

A másik oka pedig az az újságírói gyakorlat, amit Pinker szerint a legjobban ez az Onion-cikkcím ad vissza (az Onion amerikai Hírcsárda):

“A CNN reggeli értekezleteket tart annak eldöntésére, mitől rettegjenek a nézők a nap hátralévő részében”

A hírek arról szólnak, ami történik, nem pedig arról, ami nem. Pinker szerint sosem hallunk olyan bejelentkezéseket, amelyben a riporter arról beszél: “Élőben jelentkezem az országból, amely békében él 40 éve“. De ilyen címekkel sem találkozunk az újságokban: “Tegnap 137 ezer ember menekült meg az extrém szegénységből” – pedig ilyen cikket az elmúlt 25 évben minden nap lehetett volna írni.

Pinker szerint az a tulajdonságunk, hogy nem akarjuk meglátni a fejlődést, leginkább a fatalizmust és a radikalizmust élteti. Mert ha úgy gondoljuk: a világ minden erőfeszítésünk ellenére napról napra csak rosszabb hely lesz, arra csupán kétféle válasz van: 1.) éljük tovább az életünket, amíg tudjuk, és semmivel nem törődünk 2.) porig romboljuk a meglévő intézmenyeinket abban reménykedve: akármi is jön ki az újból, a mostaninál csak jobb lehet. Ehhez képest kínál alternatív viselkedést Pinker szerint az ő modellje, amely a fatalizmus és a radikalizmus helyébe a konstruktív viselkedést állítja.

Nem azt mondom, hogy Pinker számait és elméletét hallva – azokat egyetlen és arany igazságnak tartva – hátradőlhetünk: a világ megfordíthatatlanul megy tovább a fejlődés útján. De mindenképp érdemes ezeket a szempontokat és gondolatokat is mellétenni napi szintű rettegéseinkhez a társadalom önmegsemmisítésétől, hogy árnyaltabb képet kapjunk a világról, és legyen értelme tovább dolgozni a fejlődésért.

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, csatlakozz te is havi egy kávé árával az álhírek elleni harchoz.