Arról, hogy napjaink álhírproblémája mennyire nem új jelenség, már idéztem egy New Yorker cikket. Az az írás korunk facebookos dezinformációjának hatását az amerikai rádiózás 1930-as évekbeli elterjedésének idején tapasztaltakhoz hasonlította. Fő megállapítása pedig az volt: hasonlóan sürgető külső környezetben a harmincas évek amerikai kereskedelmi rádiói a hallgatók oktatásában, a felelős és racionális gondolkodás terjesztésében látták meg a kiutat.

Egy nemrégiben megjelent, másik New Yorker cikk még távolabbra nyúl vissza a történelembe, és – Daniel Kehlmann német íróhoz hasonlóan – napjaink eseményeit a nyomtatás feltalálása utáni idők történéseihez hasonlítja. Egészen pontosan a mostani facebookos kamuhírezés hatásait a 16-17. századi angliai pamfletkultúra hatásához, amikor is egy másik feltörekvő technológia, a nyomtatás szintén megváltoztatta a nyilvános vita jellegét, és polarizálta a társadalmat.

Az akkori röpiratok is főként gyűlöletet keltettek (Angliában többségében a katolikusok ellen), és összeesküvés-elméleteket terjesztettek – történelmi távlatból is nehezen elképzelhető hatékonysággal. A fenyegetést soha nem sikerült teljes mértékben megszüntetni: Londonban az 1666-os nagy tűzvész vetette vissza kicsit a pamfletkultúrát, Anglia többi részében és Franciaországban pedig a felügyelet és a cenzúra, valamint alkalmanként a röpiratozók kivégzése vagy országból való elkergetése.

E módszerek közül persze ma már egyik sem kívánatos, de ennek az időszaknak is vannak olyan intézményes példái, amelyek akár napjainkban is utat mutathatnak – írja a New Yorker szerzője. Ezek egyike a tudományos gondolkodás előmozdítása érdekében 1660-ban alapított Királyi Természettudományos Társaság, amelynek mottója egy latin mondás: Nullius in verba (ennek sokféle fordítása közül Somogyi Péter akadémikus egy írásában ezeket választotta ki: “A szó semmi, a bizonyíték beszél“, “Csak a bizonyíték számít“, “A tények beszélnek“). Ezt a mottót a New Yorker szerzője szerint akár napjaink okostelefonjainak előlapjára is rágravírozhatnánk.

De megemlíti a cikk szerzője emellett a kevésbé formális kávéházi kultúra elterjedését, amely lehetővé tette az ötletek és nézőpontok megvitatását, valamint a napilapok és a folyóiratok fellendülését is.

Végezetül pedig figyelmeztet: a bemutatott történelmi példa nem arra való, hogy kényelmesen hátradőljünk, és azt mondjuk: “Na látjátok, végül az a probléma is megoldódott, akkor ez is kiforrja majd magát“. A cikkíró szerint magától semmi nem oldódik meg: intelligens, jószándékú és önös érdekein túl látó emberek építő cselekedeteire van szükség hozzá.

Fotó: pexels.com

Tetszett a cikk? Támogasd az oldalt havonta egy kávé, egy magazin vagy egy könyv árával.