Kedveli a furcsa történeteket, az izgalmas, új tájakat és a bakelitlemezeket – mutatja be az Agave kiadó Veres Attilát, akinek első könyve, az Odakint sötétebb a tavalyi Könyvhéten jelent meg. Attila ráadásul nemcsak kedveli a történeteket, hanem gondoskodóan és tisztelettel is bánik velük – legyen szó akár csak egy féloldalas mellékszálról vagy egy fejezetbevezető mottóról.

Hogy az is képben legyen a könyvvel, aki esetleg nem olvasta, az alapsztori valami ilyesmi a kiadó honlapjáról vett fülszöveg szerint:

“1983-ban minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból. Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt? Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni.”

A könyvet olvasva – amit most nem fogok részletesen elemezni, mert nem ennek az oldalnak a profilja – legalább féltucatszor kiáltottam fel, hogy “úristen, egy ilyen történetnek mennyire helye lenne a blogomon“. A regényben ugyanis – hol a fő cselekményszál farvizén, hol annak szerves részeként – folyamatosan bukkannak fel kompakt és önállóan is működő fiktív történetek és legendák, amelyeket a szerző nemcsak létrehoz, hanem mindjárt a különféle változataiknak is megágyaz – például így:

“Az elveszett osztály története a külföldiek között terjedt, mint egy nemi betegség. Jellegre hasonló azokhoz a mesékhez, amik Az állatok királysága könyv gerincét alkották, de azok után keletkezett, mivel a könyv – bizonyos változatokban – szerepelt az elbeszélésben. A turisták számára a történet erejét bizonyára a cellofoidák földjére tett kötelező osztálykirándulás koncepciója adta, amit külön be kellett mutatni, mielőtt még az elbeszélés elkezdődött volna. Ez kétségkívül a hitelesség és az elbeszélő bennfentességének érzetét keltette. (…) Az osztály átlagos életkorát a történet nem tisztázta, elbeszélőtől függött, hogy egészen kicsi gyerekekről vagy kamaszokról van-e szó, az mindenesetre egyezett valamennyi változatban, hogy a lány korábban besétált az erdőbe a szüleivel, és valahogyan elszakadt tőlük. Talán a szülők hagyták el, talán a figyelmetlen gyerek merészkedett túl mélyen a fák közé.”

Még jobban repesett a szívem, amikor a regényben egy fiktív legendavadász oldal nyomozása is megjelent a 2006-os év alternatív Magyarországáról. A Kamu vagy nem nevű blog annak jár utána, igaz-e a legenda, miszerint “Magyarország egyik jelentéktelen megyéjében” a diákok a 80-as évek közepétől annak ellenére rendszeresen megbuknak matekból, hogy egyébként mindent helyesen számolnak – ráadásul tanáraik is ugyanarra a rossz eredményre jutnak.

Tudom, hogy a szerzői jogok miatt nem idézhetek végtelenül hosszú részleteket a könyvből (pedig tudnék), de talán az egyik kedvenc történetem még belefér – a Szabolcs nevű szereplő elmondásából idézve:

[Az unokatestvérem] ritka lemezek felkutatásával foglalkozott. Ezért is bírtam. Nagyon profinak számított. Olyan felvételeket szerzett meg, amikből csak pár darab létezett, vagy csak egy. Ezt a gyűjteményt évek alatt rakta össze, hogy ha megszorul, akkor legyen mit eladnia. De az igazi szakterülete a ki nem adott lemezek voltak. Csak megmondtad neki, mi az a felvétel, ami kell, és ő addig ment, míg meg nem találta. Nagyon sok pénzt keresett ezzel, egy csomó lemezt azért adtak ki, mert ő előkotorta vagy ellopta valahonnan a mesterszalagokat. Nagyrészt persze külföldön dolgozott. Egy nap felhívták, hogy szerezzen meg egy ilyen ki nem adott lemezt. Hallott róla pletykákat, de nem hitte, hogy valóban létezik. A Magyar Rádió stúdiójában készült valamikor a hatvanas években, azt hiszem. Volt ott egy hangmérnök. Koncz Zsuzsa-lemezeken dolgozott, meg minden. Nagy hangguru volt, egy csomó saját eszközt készített. A mániájává vált, hogy kifejleszt egy olyan mikrofont, amivel rögzíteni lehet a halottak hangját. (…) Szóval éjszakánként, mikor épp nem lemezt vett fel valakinek, akkor ezzel kísérletezett. És valóban felvett hangokat a stúdióban, amiből összerakott egy albumot, a Halottak beszédét. Persze soha nem engedték, hogy kiadja, hiába bizonygatta, hogy ezek a holtak hangjai. Az unokatestvérem belevetette magát a keresésbe a szokásos csatornáin. Viszont mikor közel került a lemezhez, a nemzetbiztonságiakba ütközött. Kiderült, persze ezt más forrásokból tudta meg, hogy amikor a hangmérnök elmagyarázta, hogyan működik a fejlesztése, rájöttek, hogy nem a halottak hangjait rögzíti, hanem a múltat. Egy olyan szofisztikált berendezést készített, amivel az időben lehetett utazni, de csak hangban. Mert a hang örökké visszhangzik, csak mi már nem halljuk. Az ő technológiája viszont érzékelte, és el is tudta különíteni egymástól az időben különálló rétegeket. Az államvédelmisek azonnal lefoglalták a berendezést, és titkosították a dolgot. A hangmérnököt eltüntették.

A történet végét megtaláljátok Veres Attila regényében.

Tetszett a cikk? Támogasd te is az oldalt havi egy kávé árával: