A New Yorker szerzője cikkét annak a legendás rádiójátéknak a történetével kezdi, amelyről korábban már itt is írtam. Orson Welles ufótámadással riogató, Világok harca című rádiójátékáról mindenki tudni véli, hogy tömegek vették szó szerint az abban elhangzottakat, ami hatalmas pánikot váltott ki Amerika-szerte. Egy ideje viszont már azt is tudni lehet, hogy országos riadalomról valójában szó sem volt. Mindössze annyi történt, hogy néhány ember tényleg megijedt, amit a nyomtatott sajtó gyorsan ki is használt a bevételeire törő újdonsült riválisa, a rádió besározására.

Az eset után egyre többen kezdték hangoztatni, hogy az emberek megtévesztésére alkalmas, “felelőtlen” új médiumra igencsak ráférne egy kis útmutatás a már bizonyított lapok részéről, meg valami szabályozás a tömegkommunikációs felügyelet részéről. A kor másik gyakori vádja a rádiózással kapcsolatban az volt, hogy az új médium rémület- és gyűlöletkeltésre, valamint tömegek befolyásolására is alkalmas, és propagandaeszközként világszerte tekintélyelvű vezetőket juttat hatalomba. A cikk szerzője példaként a náci propagandaminisztérium Funkwarte nevű egységét említi, amely házról házra járva győzödött meg arról, ki (nem) hallgatja a Führer aktuális beszédének közvetítését.

(Magyar zárójel: hogy a rádió hatása a mi régiókban mennyire volt meghatározó, arról nyilván komoly kutatások is születtek már. Amit én egy gyorskereséssel találtam ezzel kapcsolatban az MTI archívumában, az csupán néhány húszas évek végéről származó kishír volt a csehszlovák hatóságok panaszairól azzal kapcsolatban, hogy a magyar rádió állítólag irredenta propagandát sugároz a határ túloldalára. A Magyar Telefon Hírmondó és Rádió-Társaság tagadta a sértő vagy irredenta jelleget, és egyedül annyit ismert el, hogy “a magyar múltra és történelemre vonatkozó előadásokat” tudományos vagy ismeretterjesztő jelleggel azért közvetít. Szomszédaink mindenesetre e műsorok kapcsán fontolóra vették a magyar leadóállomásnak technikai zavarását, bár az ellenpropaganda szervezését hatékonyabb módszernek gondolták.)

Ismerős helyzet?

Ami a harmincas években a rádió volt, az ma az internet – veti össze a két médium hatását a New Yorker szerzője. Az internet – amelytől nem olyan régen még a média demokratizálódását várták – mára sokak szemében a gyűlölet- és félelemkeltésben utazó, populista törekvések szócsövévé vált.

Ezen belül is kiemelt helyet foglalnak el az erről szóló vitákban azok a közösségi oldalak, amelyeket a tavalyi amerikai elnökválasztás után sokan vádoltak meg azzal, hogy a kamuhírek terjesztésében vállalt szerepükkel hozzájárultak Donald Trump győzelméhez.

Ebben a közegben kaptak a Facebookhoz és a Google-höz hasonló digitális gigászok lehetőséget arra, hogy megmutassák elkötelezettségüket a demokrácia felé, ami – a New Yorker szerzője szerint – egyben felélesztette a rádiózás hőskorában tapasztalt vitákat a tömegkommunikáció szerepéről.

A kritikus rádiózók kinevelése

A rádió – azáltal, hogy először tette lehetővé otthonukban ülő tömegek számára bizonyos élmények egyidejű befogadását – igazi kommunikációs forradalmat hozott a huszadik század első harmadában. A technológia úttörői a nyilvános tér és a magánszféra összeérésében a nemzet felemelésének kulcsát látták, de hamar kiderült, hogy itt is a kereskedelmi szempontok diadalmaskodnak majd. Megjelentek a reklámértékesítésre épülő rádiós hálózatok, amelyek a platformot az elképzelt ideális demokratikus fórum helyett egyfajta virtuális Times Square-ré változtatták, ahol a hallgatókat különféle manipulációs technikákkal próbálták rávenni például egy-egy termék megvételére.

Hogy elkerüljék a vádat, miszerint a rádió csak üresfejű zombikat termel a náci ideológia számára, a rádióadók minden megtettek annak bizonyítására: műsoraik aktív, racionális és toleráns hallgatókat – vagyis ideális demokrata állampolgárokat – nevelnek a hallgatókból. Ennek érdekében olyan rádiós fórumokat indítottak, ahol hétköznapi polgárok vitathatták meg az őket érintő közéleti eseményeket, amitől a tolerancia és a politikai elkötelezettség erősödését, összességében pedig egy demokratikusabb társadalmat vártak.

De ez csak akkor jöhet létre, ha az emberek olyan felelős rádióhallgatókká válnak, akiket nem téveszt meg a propaganda – gondolták a kor progresszív gondolkodói, akik mindjárt hozzá is fogtak a hallgatók okításához. Szervezetük, a propaganda ellensúlyozására létrehozott, kritikus gondolkodásra nevelő Institute for Propaganda Analysis könyvekkel és leckékkel próbálta a hallgatókat segíteni abban, hogy észrevegyék saját elfogultságukat, és felfigyeljenek a manipulációs törekvések jeleire. A rádióadások kritikus befogadása a felelős állampolgárok kötelességévé vált, és ebben a közegben az Orson Welles rádiójátéka által megtévesztettek nem sok jó szót kaptak a kor felvilágosultjaitól.

A kamuhír nem vírus

A történelmi bevezető után a New Yorker szerzője visszalép korunkba, ahol a kamuhíreket szeretjük egyfajta számítógépes vírusként jellemezni. Ennek megfelelően a megoldást is a vírusirtáshoz hasonlóan képzeljük el: algoritmusok segítségével próbáljuk elcsípni és karanténba zárni a kamuhíreket, mielőtt megfertőznék az arra fogékonyakat.

Ez azonban a cikk szerzője szerint rövidlátásra vall, mert elköveti az a hibát, hogy az embereket gépként kezeli. Szerinte a befogadók nagy része tisztában van azzal, hogy a közösségi média híráramába egyaránt kerülnek pletykák, politikai aktivizmus szülte anyagok, hírek és szórakoztató tartalmak. Szerinte a probléma algoritmusokkal való orvoslása csak újragenerálja a részben szintén az algoritmusok okozta problémát (lásd még buborékhatás), és figyelmen kívül hagyja emberi mivoltunkat.

Ahogy azt egy negyvenes évekbeli, a rádiózás hatásával kapcsolatos vitában a dokumentumfilmes John Grierson elmondta: az embereknek nem csupán racionalitásra és tényekre van szükségük, hanem a technológiai társadalmat emberivé tevő “népi cuccokra” is.

A szűrés bizalmatlanságot szül

A cikk szerzője szerint ráadásul minden filterezésre vagy karakténba zárásra törekvő lépés csak erősíti azokat, akik ebben a konzervatív gondolatok objektivitás álcája alatti elhallgattatását, vagyis egy szólásszabadságot semmibe vevő liberális összeesküvést szimatolnak.

A konzervatívok “kapuőrökkel” szembeni szkeptikusságának van is némi történelmi alapja – mutat rá a cikk szerzője. A kiegyensúlyozottság doktrínáját például liberális oldalról tényleg használták a konzervatívok elhallgattatására a huszadik század második felében, napjainkban pedig a Facebookot és a Google-t gyanúsítják konzervatív oldalról hasonlóval.

A technológiai nagyvállalatokra 2016 óta egyre nagyobb nyomás nehezedik a probléma megoldása érdekében, és mintha kezdenék felismerni, hogy pusztán technológiai eszközökkel nem érik el a kívánt célt. A kérdés legalább annyira politikai is, mint technológiai, és egyre több a szabályozást követelő hang is – mutat rá a cikk szerzője.

Hasonlóan sürgető külső környezetben a harmincas évek amerikai kereskedelmi rádiói a polgárok oktatásában látták meg a megoldást. A demokratikus rádió akkori szószólói egységesen a felelős és racionális gondolkodásmód terjesztésében látták meg a kiutat, napjainkban viszont a közösségi média demokratikussá tételéről szóló vita csak egy újabb front korunk kulturális háborújában.

Címlapkép: New Yorker