Néhány évvel ezelőtt végigfutott a neten egy retró képsorozat egy harmincas évekbeli budapesti klubról, ahol állítólag a mosolygás oktatásával adagoltak életkedvet a magas öngyilkossági rátájú magyar főváros lakóiba.

A témával 2014-ben foglalkozó oldalak megtalálták a fotókat a Het Leven nevű holland képes újság képarchívumában, 1937-es dátummal, sőt az io9 akkori magyar szerzője egy korabeli ausztrál cikket is idézett, amely szerint az iskola alapítói bárkinek megtanítják a Roosevelt vagy Mona Lisa mosolyt.

Az akkori nyomozásban a Life magazin egy 1937 szeptemberi cikke is előkerült, amelyben viszont már “Prof” Jenő és Vincze hipnotizőr akcióját egy Budapest rossz hírét ellensúlyozni kívánó, vicces hoaxként mutatták be.

A témával foglalkozott a remek Wang folyó versei blog is, rámutatva a történet néhány gyanús pontjára. Például hogy hányan ismerhették Roosevelt elnököt errefelé, és mosolyát mennyire volt célszerű tanítani 1937-ben Budapesten. Vagy hogy a Het Leven bulvárlapnak – amely egyébként sem riadt vissza a beállított képektől olvasói szenzációéhségének kielégítése érdekében – honnan lehettek ilyen bennfentes fotói Budapestről. A blog szerzője – a képek környezete, az azokon látható emberek arca és ruházata alapján – még azt a lehetőséget sem zárta ki, hogy a Life által sugallt állítólagos hoax fotói nem is Magyarországon, hanem Amerikában készültek.

E képek egyike (lásd jobbra) 2017-ben – egy újfajta történetbe ágyazva – ismét megjelent a Facebookon, és ez alkalommal mosolyterápiára kényszerített, depressziós amerikai háziasszonyokról szólt a fáma.

A képek újjáéledésének apropóján a Snopes is utánakapart a sztorinak, de – legalábbis a fotók eredetét illetően – meg sem közelítették a Wang folyó versei blog pár évvel ezelőtti nyomozásában összegyűjtött infókat.

De kicsoda Vincze hipnotizőr?

Mivel a téma feléledése időben közel egybe esett az Arcanum nyílt napjával, futottam egy kört az egyre bővülő adatbázisban (és persze a régi keresztvényes sztorimat sem felejtettem, de érdemi újdonságot abban a témában most nem találtam).

Volt ugyanis a Wang folyó alapos nyomozásában egy elvarratlan szál, méghozzá a Life magazinban megidézett Prof Jenö és Vincze hipnotizőr karaktereit illetően. Kereséseim során arra jutottam: a hírbe hozott Vincze hipotizőr akár létező figura is lehet, legalábbis ha arról a dr. Vincze Aladár klinikai ideg- és elmeszakorvosról van szó, aki a harmincas években visszatérő szereplője volt a napilapok szaftos tudósításainak.

1934 áprilisában például a Pesti Napló arról adott hírt, hogy Vincze szakértőként felszólalt egy tisztviselőnő kártérítési perén a budapesti polgári törvényszéken. A nőt egy autó nyomta a falhoz úgy, hogy “két éven át bizonyos vegetatív funkciót csak orvosi segédlettel tudott elvégezni”.

“A beteg eljött a Schaffer-klinikára, ahol én vettem kezelés alá. Megállapítottam, hogy úgynevezett monoszimptomás funkcionális neurózisban szenved, amelynek egyetlen gyógyszere van és ez a hipnózis. A vizsgálat után rögtön hipnózisnak vetettem alá és a betegség, amelyet két éven át nem sikerült meggyógyítani, egyetlen négyperces hipnotikus kezelés után megszűnt.”

Az ügy apropóján a Pesti Napló újságírója személyesen is felkereste a Schaffer-klinikát, ahol a “fiatal, barátságos, nyílt tekintetű” Vincze először egy negyvenes, öngyilkosság határán lévő budai, molett nőt fogadott. A kezelés valahogy így zajlott:

“Az orvos lefekteti az asszonyt a rendelőszoba díványára és feléje hajol. A két tekintet egymásba kapcsolódik és halálos csendben megkezdődik a hipnotikus kezelés. Dr. Vincze Aladár végigsimogatja az asszony homlokát, arcát és halk hangon beszélni kezd:
— Érzi, hogy egyre gyengül… álmosodik… szemei leragadnak… nyugodtan alszik … egész nyugodtan…
Az asszony lecsukja szemét és már tényleg alszik.
— Most jön a tulajdonképpeni szúggesztiós kezelés, — magyarázza dr. Vince. Megint végigsimítja a beteg arcát és úgy beszél az alvó asszonyhoz:
— Az idegei megnyugodnak… nincsenek sötét gondolatai … meg van elégedve mindennel… örül az életnek. Ismétlem, a kedélye megnyugszik .. örül a férjének és a gyermekeinek … mindig jókedvű … soha sem sír…
Perceken át ismétli ezeket a szavakat az orvos, majd végigsimítja kezét a beteg homlokán. Az asszony az álomból ébredő ember erősen pislogó tekintetével kissé riadtan néz körül, majd mosolyogva felül.
— Nos, hogy vagyunk? — kérdi dr. Vincze a szokásos orvosi többesben.
— Sokkal jobban. Érzem, hogy nagyon megváltoztam — válaszolja az asszony és áradozva hálálkodik.
— Ez volt az ötödik kezelés. Néhányszor eljön még és meglátja, teljesen egészséges lesz”.

A tudósításban a középkorú nőn kívül megjelenik többek között egy szerelem áldozataként jellemzett, fiatal lány is, akit egy csábítójától kapott súlyos betegség az őrület határáig kergetett, egy “jóházból való tisztviselőnő”, aki “férjhezmenni nem tud, viszont a természet követelőzik”, valamint egy “feltűnően szép, mély gyászba öltözött lány”, aki két év alatt elveszítette szüleit és két testvérét. Az ambulancia után Vincze Aladár rövid előadást tart a medikusoknak a hipnózis alkalmazási lehetőségeiről:

“Hipnózissal gyógyíthatók a szexuális zavarokban szenvedők, a házasság és a szerelem hajótöröttéi. Ez a betegcsoport óriási tömeget jelent. Szuggesztióval gyógyíthatók azok, akiknek kényszerképzeteik vannak, álmatlanságban és általános idegességben szenvednek. (…) Egyébként bizonyos szervi bajokra is gyakorolhat jótékony befolyást a hipnózis más kezeléssel együtt. Bőr-, belgyógyászok, szülészek gyakran veszik igénybe a hipnozitőr-orvost.”

Színésznő születik

Legközelebb egy 1936 novemberi Pesti Napló-cikkben találkozunk dr. Vinczével, amint épp egy debreceni törvényszéki bíró lányából próbál hipnózissal színésznőt faragni. Horváth Adrienne állítólag sohasem játszott színpadon, de miután felkérték egy “műkedvelő jellegű” szereplésre, két nappal a fellépés előtt iszonyatos lámpaláz lett úrrá rajta. Az újságíró így írja le az általa is látott kezelést:

“— Maga most mélyen alszik!… Mélyebben alszik!… Sokkal mélyebben alszik!… Figyeljen jól ide!… Én kimegyek a szobából. Maga engedelmeskedni fog a jelenlévő filmrendező úrnak. Kettőjükön kívül nincs itt senki!… Filmfelvevő műteremben vannak! A rendező úr utasításokat fog adni, alkalmazkodjék hozzájuk! Furcsának találja és nem is tudja szó nélkül hagyni, hogy a filmrendező úr paprikapiros inget visel…
A jelenlévők, névszerint Petráss Kálmán őrnagy, Pásztor Béla filmrendező a feleségével, Angelo, Alpár Gitta énektanárja, Érdy Pál operaénekes, egy ismert ügyvéd és néhány idegorvos, meglepetten néztünk a filmrendezőre és megállapítottuk, hogy halványkékszinü inget visel. A főorvos kiment a szobából, mi, többiek, mintegy 10—12-en bentmaradtunk.
A széken ülve-alvó úriasszony kinyitotta a szemét. Meglepetten pislogott. Majd kirobbant belőle a nevetés.
— Miért mulat — kérdezte a filmrendező.
— Engedje meg, — válaszolta a fiatal asszony, a kacagással küzdve, — de azt sohasem láttam, hogy komoly, felnőtt férfi ilyen piros inget viseljen … Magának jól áll a fekete bőréhez és a sötét hajához, — tette hozzá vigasztalólag. — Különben is csak ketten vagyunk a műteremben. Senki sem hallotta, hogy kinevettem.
— Dehogy vagyunk ketten! — csattant fel a rendező. — Nézze csak milyen kárörvendőn mosolyognak rajtam a jelenlévők.
— Miért akar becsapni, rendező úr? Hiszen rajtunk kívül nincs egy lélek se a műteremben,..
— No nincs semmi baj … Most elmesélem egy bűnügyi filmem nagy jelenetét. Próbálja megjátszani… Maga egy gondtalan, boldog, fiatal asszony. Vidáman jön haza a lakására. Felcsavarja a villanyt. Leveti a bundáját. Megigazítja a frizuráját. Egyszer csak megpillantja a férjét a földön, vértócsában fekszik. Meggyilkolták!… Maga eszelősen ráborul, szólogatja, de hiába…
Figyeltünk. Horváth Adrienne lejátszotta a jelenetet. De hogyan … Becsületére válnék Elisabeth Bergnernek is. Szeme földöntúli fényben csillogott, egész teste eszelősen remegett a fájdalomtól és olyan szöveget rögtönzött rapszodikusan, hogy a legügyesebb drámairónak is becsületére válnék. Az egyetemi tanársegéd visszajött, háromperces mély álomban megnyugtatta a fiatal asszonyt, utána pedig felébresztette … Ébren volt, mosolygott, semmire sem emlékezett.”

Vincze elmeséléséből megtudjuk, hogy Horváth Adrienn visszatérő páciense, aki “ha hipnotikus kúrát kap, kitűnő alakításokra képes”.

“Én nem teszek mást, mint hogy hipnózis segítségével megszabadítom a gátlásoktól, amelyek meggátolják tehetsége zavartalan kibontakozását. Lehántom tehetségéről a gátlásokat, mint ahogy meghámozom a narancsot és megtisztított állapotban átadom a szakácsnőnek, hogy használja fel. De ahol semmi sincs, ott én sem keresek. Egyszer elhozták hozzám egyik legszebb pesti színésznőt, de egy kísérlet után kijelentettem, hogy kár a költségekért.”

És hogy mi lett Horváth Adrienne jutalma? “Bárdos Artúr színigazgató meghallgatta a fiatal úriasszonyt és azonnal leszerződtette egyik színházához” – olvashatjuk a lapban. Az meg már itt derül ki, mire vitte később: a Belvárosi és a Művész Színház tagja volt; 1938-ig Horváth, utána Hollán néven szerepelt. Két, véletlenszerűen kiemelt jelenetét a YouTube-on is megtaláltam: láthatjuk a Havi 200 fix című filmben titkárnőként gépelni (39. percnél), vagy tanítóként a Méltóságos kisasszonyban (57. percnél).

Nem sokkal később – még mindig 1936 novemberében – az Ujság is elbeszélgetett dr. Vinczével, “aki egy nagytehetségü színésznőt adott a színpadnak”. Az újságíró itt megjegyzi, hogy Vincze kísérleteinek híre “a messzi Dél-Amerikába is eljutott, ahová a nem mindennapi képességekkel rendelkező hipnotizőr-idegorvost előadókörutra hivták meg”. Megtudjuk azt is, hogy a Horváth Adrienne-nel kapcsolatos tudósítások nem mindenben voltak helytállóak:

“Az illető művésznő ugyanis hozzám belső lelki okokból fakadó komoly megbetegedéssel jött, tehát nem lámpalázzal. Mert, amit a laikusok lámpaláznak neveznek, az tulajdonképpen lelki megbetegedés, bizonyos gátlások sorozata, amelyeket a hipnózis meg tud szüntetni és akkor, mint a jelen esetben is, a képesség akadálytalanul eredeti teljességében tud kibontakozni…”

Nemzetközi filmgyárat Szegedre

A színészet Vinczének annyira beakadt, hogy 1937 júliusában – vagyis néhány hónappal a Life magazin pesti hoaxról beszámoló cikke előtt – az Ujság arról írt, hogy “egy Vincze Aladár dr. vezetése alatt álló tőkecsoport meg akarja építeni az első filmstúdiót Szegeden”. Az ötletről a hipnotizőr így mesélt a lapnak:

“Tudtommal a legtöbb keleti és balkáni államnak nincsen önálló nemzeti filmgyártása, de nem is lehet. Ezeknek az országoknak nincsen elég mozijuk, ilyenformán pedig az önálló nemzeti filmgyártás egyáltalán nem fizetődik ki. Mi ezt a problémát kívánjuk megoldani. A tervünk az, hogy a balkáni államoknak a saját nyelvükön készítünk filmet. Tehát bolgár, szerb, román, görög és török filmeket gyártanánk, anélkül, hogy túlságosan nagy pénzeket kellene erre áldozni. Természetesen a filmeket az illető ország színészeivel készitenők, tehát semmiféle szinkronizálásról nincsen szó, hanem a jeleneteket úgy vennők fel, hogy először magyar színészek játszanék őket el, azután a többi nemzetisegbeliek. Így a közös díszletek, beállítások miatt a filmeknek a gyártása külön-külön nem kerülne sokba.”

Vincze és társai művészi vezetőnek Deésy Alfrédot kérték fel, a film- gyáralapítás ötletét pedig Szeged városának prezentálták, ahol azt állítólag “kitörő örömmel” fogadták. A tervek szerint a filmstúdió mellé – a fix fizetésre szerződtetett színészek elszállásolására – egy hatalmas szálloda építését tervezték, amit földalatti folyosó kötött volna össze a filmgyárral.

A tervekről a Délmagyar is beszámolt. Eszerint a vállalkozók félmilliós projektjük Szegedre viteléhez öt hold föld átengedését és mintegy 25 ezer pengőnyi építkezést kértek a várostól, a terv megvalósulása esetén pedig pár száz ember foglalkoztatását ígérték (Szegedre állítólag azután került a projekt, hogy Vincze egy ismerősével találkozva elszégyellte magát, hogy Szeged szülötteként eredetileg Pécsre akart vinni egy ilyen remek ötletet). “Nem azért kérjük a város támogatását, mintha saját erőnkből nem tudnánk felépíteni a gyárat, de azt akarjuk, hogy a városnak is legyen benne érdekeltsége” – érvelt Vincze a Délmagyarban, aki – egy másik lapnak – a félmilliós tőke biztosítóit sem akarta megnevezni.

A másnapi Délmagyarban pedig már a város döntése is szerepelt:

“A kisgyűlés javaslata az volt, hogyha az alapítók hitelt érdemlően igazolják, hogy a félmilliós alaptőkét befizették, akkor rendelkezésükre bocsátja a város az ötholdas területet és felépiti a filmstúdiót 25-30.000 pengős költséggel. A közgyűlés a javaslatot egyhangulag elfogadta.”

Hogy a történet miként folytatódott, nem tudom, mert a filmgyár szóra rákeresve a Délmagyar archívumában több találat nem szerepelt. De – ahogy máshol látom – a szegedi filmgyár ötlete még évekkel később, 1943-ban is csak tervként szerepelt, Vincze doktor pedig a harmincas évek vége felé katonai feladatok irányába fordult.