Annak apropóján, hogy a szerző legújabb regényében, a Báró Wenckheim hazatérben a főszereplőt megelőzi a híre, a Könyves magazin munkatársa a kamuhírekről is megkérdezi Krasznahorkait, aki mindjárt be is vall egy korábbi ötletet:

Azzal állítottam be egy szép nyári, vagy őszi, vagy téli délutánon a Magvető Könyvkiadóba, hogy legyenek olyan kedvesek, jöjjenek velem, hogy manipuláljuk a valóságot. Ezúttal a jóra. Keressünk a magyar bulvársajtóban olyan újságírókat, akik megírnák az első olyan cikkeket, melyek szerint egy bizonyos Báró Wenckheim Argentínából Magyarországra készül. A tőlünk kapott információk alapján az egyik cikkben azt írná az újságíró, hogy a báró Chilében aranybányák tömege felett rendelkezik, de meglett kora miatt egyfajta nosztalgiából és természetes hazavágyásból Magyarországra, a szülővárosába kíván hazatérni. Hazatérése pedig gyökeresen meg fogja változtatni a város jövőjét. Egy másik arról írna, kérésünkre, hogy tengerhajózási vállalkozó báró Wenckheim, aki egész egyszerűen már nem kívánja tovább növelni mérhetetlen vagyonát, a világra kiterjeszkedő vállalkozását, hanem megpróbál valamit visszaadni abból, amit eredetileg gyerekként, kisfiúként, kamaszként a szülőföldjétől kapott, és ezért hazatér Magyarországra. Az egyik azt mondja, hogy Berlinben van, a másik szerint már Madridban, a harmadik Londonról beszél.

Aztán emelünk egyet a szinten, és a HVG, a Magyar Narancs és a Magyar Nemzet megírná, hogy a bulvársajtónál elterjedt egy hír, miszerint egy bizonyos Báró Wenckheim visszaköltözik Békés megyébe, pedig báró Wenckheimről nem tudunk, mert a család már régen kihalt, és csak gróf Wenckheimek léteznek. Azután az első televízió- és rádióinterjú jönne olyanokkal, akik helyszíni jelentések alapján számolnának be arról, hogy Milánóban vagy Bécsben kiszúrták a repülőtéren. És amikor már teljesen összezavarodik az ügy, és nem lehet tudni, hogy ebből az egészből igaz-e egyáltalán bármi is, akkor jelenne meg a könyv. Szóval ez volt az ötletem, de minden szórakoztatóan mély volta ellenére a drága kiadóm elhárította, mint teljes mértékben finanszírozhatatlan és veszélyes akciót, úgyhogy maradtunk annál, hogy a könyv egyszerűen csak megjelenik.”

A szerző vallomása szerint akciója tervezésekor nem marketingszempontok vezérelték, hanem azt hangsúlyozta volna: “abból a kényelmes állapotból, hogy jön egy regény, amit egy szerző kitalál, de benne semmi ‘nem igaz’, átkerülhetnénk egy kényelmetlen, de fölöttébb gyümölcsöző, izgalmas változatba”.

Egy másik kérdésre válaszolva Krasznahorkai az információ és a társadalom viszonyáról elmélkedik, ebből is érdemes néhány gondolatot idézni:

“A legnagyobb bajom az, hogy hogyan beszélhetünk egyáltalán hírről, ha nem tudunk semmit arról, amiről tulajdonképpen a hír tudósítani akar. Ha visszagondol az elmúlt két óra bármilyen eseményére, tudja interpretálni? Hát, persze! De hányféleképpen tudná interpretálni? Hányféle nézőpontja van annak, ami történt? Én például egy baleset szemtanúja voltam idefelé jövet. Ezt a balesetet én egy mozgó, egy lelassuló, egy egészen lelassuló, majd egy lassan fölgyorsuló autóból láttam, ami az események egyetlen interpretációját engedi meg, és csak azt. Ugyanakkor a rendőr, aki minden nap, nem tudom én hányszor, kimegy egy ilyen helyszínre, egészen másfajta interpretációt fog adni erről az eseményről. Aztán ott a túlélő, az ő szempontjából az a baleset hogy írható le? Először is, ő az első személy, aki ebben a hírben úgy jelenik meg, mint aki nagyon sokat veszít. Érzelmileg iszonyatos állapotban van. Aztán ott a puszta bámészkodó, akit sokkol, hogy lát egy szerencsétlenséget, életében mondjuk az elsőt, ahol egy vérző embert fekszik a járdán. Aztán: a türelmetlen autóvezetők tömege, akik agresszív módon reagálnak erre: miért nem húzzák már le onnan? Mit kell krétázni harminc órán keresztül, miközben mi meg itt állunk a sorban? Nem arról van szó, hogy tévednek, vagy az ő interpretációjuk részleges, szubjektív, mit tudom én, micsoda, ellenkezőleg, ezeknek a beszámolóknak mind van létjogosultsága, és az esemény körülírásához nélkülözhetetlenek. Egyszerűen nem lehet fölsorolni azoknak a nézeteknek az összességét, amikkel a kör közepén álló eseményt definiálni tudjuk. Hát, még összegezni, és végül megmondani, mi történt!”

Krasznahorkai szerint nagy baj van a hírekkel – “rendkívül manipulatívak, álságosak, cinikusak, és így rendkívüli károkat okoznak” -, de “a média nem tehet arról, ami a mi legsúlyosabb gondunk”.

“Filozófiai gondolkodás hiányában, mely artikulációs forma lényegében elpárolgott, itt élünk egy világban, teljesen megzavarodva, hitegetjük magunkat azzal, hogy ez a világ ilyen meg olyan, hogy ez a világ nem tetszik vagy tetszik, miközben pontosan sejti minden egyes ember, hogy hacsak nem kábítja el magát a fanatikus gondolkodásmód valalyik újkori borzalmával, akkor fogalma sincs – és tudja, a legszívesebben két g-vel, nem!, három g-vel mondanám – , hogy fogggalma sincs, mi van. Fogggalma sincs, ki ő, mi az a világ, amelyik körülveszi, nincsenek valóságos támpontjai, egyéni utat keres, vagy beleveti magát a tömegbe, vagy ki se lát ebből a tömegből – mindenképp bajban van tehát. Egyetlen esélyünk, igaz, csak pillanatokra, a jóhiszemű varázslat. És ez a költészet.”

A teljes interjút itt olvashatod el.

Fotó: pexels.com