Komoly hackertámadás érte Emmanuel Macron francia elnökjelölt kampánystábjának szervereit a vasárnapi elnökválasztás előtt – jelentette be múlt pénteken a centrista francia elnökjelölt mozgalma. A támadás során az elkövetők több dokumentumot, köztük e-maileket és elszámolási feljegyzéseket szereztek meg, majd azt feltöltötték egy dokumentummegosztó portálra. A betörésről beszámoló közlemény hangsúlyozta: az akció hasonlít arra, ahogyan a tavalyi amerikai elnökválasztás előtt hackerek feltörték a Hillary Clinton mögött álló Demokrata Párt levelezési szerverét.

A hack apropóján a BuzzFeeden az Észak-Karolinai Egyetem docense, Zeynep Tufekci írt cikket Kedves Franciaország: épp most hackeltek meg. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit mi címmel a szivárogtatások kezelését illetően. Bár véleménye szerint az amerikai és francia hackelések között lényegi különbségek vannak (például az időzítés és a jelöltek közötti verseny szorossága), azért érdemes megszívlelni az amerikai tapasztalatokat.

Zeynep Tufekci szerint az egyik fél belső dokumentumainak és kommunikációjának feltörése és nyilvánosságra hozatala politikai szabotázsakció. Amerikában – ahol a tavaly novemberi választás előtt hat héttel hozták nyilvánosságra a demokrata levelezéseket – nagyon sok újságíró nem tudott ellenállni a kísértésnek, és elmerült a strukturálatlan és ellenőrizetlen anyagokban. Hatalmasra fújt hétköznapi ügyek és pletykák lepték el az újságokat, aminek következtében komoly ügyek kezelésére nem maradt kapacitás és tér. Például annak a korábban precedens nélküli helyzetnek az elemzésére, hogy mi történik akkor, ha az Egyesült Államok elnökévé egy befolyásos üzletembert választanak.

Igaz, hogy a francia választás előtt ilyesmire a szivárgtatás utolsó pillanatra való időzítése miatt nem került sor – írja Tufekci -, de az iratokban való munkaigényes turkálás a választások után is kifejthet hasonló hatást, mint Amerikában. Ezért a szakember azt javasolja a francia újságíróknak:

– Gondolják át, mennyi erőforrást szánnak erre a munkára, és mérlegeljék azt is, honnan, milyen témákról csoportosítanak át embereket a dokumentumokban való turkálásra.

– Tegyék fel maguknak a kérdést: egy-egy témába akkor is beletennék a feltáráshoz szükséges munkát, ha az iratok nem pottyantak volna eléjük a semmiből? Ha a kérdésre a válasz nem, akkor valószínűleg az adott információnak nincs is igazából hírértéke.

– És persze ne feledjék azt sem: a jelöltek közül csak az egyik kommunikációját hozták nyilvánosságra, és ha csak azért foglalkoznak többet az érintett féllel, mert anyagokat kaptak róla, azzal a szivárogtatók, nem pedig olvasóik valós érdekeit szolgálják ki.

– Arról nem is beszélve, hogy az e-mailekben említett emberek személyiségi jogai is súlyosan sérülhetnek, ahogy az történt Amerikában is, amikor például a fél sajtó egy demokrata párti stábtag – választások szempontjából lényegtelen – öngyilkossági kísérletén csámcsogott.

– Ráadásul néhány tény igazából nem is tény: a dokumentumok közé ugyanis hamisított iratok is kerülhetnek, amelyek nemlétező ügyekre irányítják a figyelmet. Ez esetben már az is káros hatással lehet az érintett jelöltre, ha a sajtó leleplezi és megcáfolja ezeket az állításokat, mert ezzel csak nagyobb figyelmet szerez a témának (arról a jelenségről nem is beszélve, hogy idővel sokan csak magára az állításra emlékeznek, és kihullik a fejükből az a kis sárga cetli, amire az volt írva: „Nem, ez nem igaz”.)

Tufekci szerint az amerikai média szinte minden hibát elkövetett, amit el lehetett követni ezen a téren. Teljes erővel beleállt a turkálásba, lehozta az online dezinformációkat is, és még ha le is leplezett néhány állítást, akkor is úgy tette, hogy közben idézte őket. Véleménye szerint nehéz határokat húzni, mit tegyen és mit ne egy újságíró ilyen esetekben. Mindenesetre ő azt tanácsolja, hogy

– Először is számoljunk be a dezinformációs kampány tényéről, nyomozzunk a szivárogtatás feltételezett okai után, a kamuinfókat terjesztő oldalak és twitterbotok hátteréről, kapcsolódásairól.

– Másodszor csak az általunk is megerősített, fontos információkról tudósítsunk – tényszerűen. Ezekről viszont hangosan és többször is kommunikáljunk.

– Harmadszor pedig a kamuinfóknak – amíg lehet – ne adjunk hangot. Csak azután cáfoljunk meg egy online dezinformációt, amikor az már annyira megerősödött, hogy nem hagyható figyelmen kívül. E cikkek fókuszában az adott dezinfó kontextusba ágyazása kerüljön (vagyis hogy a terjesztőknek mi lehetett a célja mindezzel), ne pedig a hamis állítás.

Az újságíró felelős: rajta múlik, miről ír és miről nem, milyen (dez-)információknak ad nagyobb hangot valós értékénél, és milyen dezinformációs kísérleteknek dől be.

Fotó: pixabay.com