Pedig elég sokat lehúztam ebben a hetvenes évek közepén épült, Duna-parti családi házban, de mentségemre legyen mondva, hogy szüleim közben többször is átépítették, bővítgették, újítgatták.

Amikor anyámat kérdeztem erről a szobáról, azt felelte, nem érti, miért nem láttam addig, és érdekes, hogy csak most vettem észre, amikor már nem a miénk.

Nem a miénk? Miért, kié, kérdeztem vissza. Itt anyám mondott egy nevet, aminek nem nagyon örültem. Ez a mi házunk, miért kellett ide bárkit is beengedni, értetlenkedtem, és fejcsóválva mentem ki az udvar végéig, hogy rálátásom legyen az egész házra.

Fel nem foghattam, hogy ott, ahol a Google Maps mutatja, miként lehet bármi is. De néhány perc múlva meglett előbb az ablak, majd a kis terasz is, kábé egymagasságban, de takarásban a nagyobb erkélytől, amit jól ismertem.

De hol a szoba bejárata? Hogyan közelítik meg új lakói, forgolódtam. Aztán észrevettem a szomszéd ház terasza alóli, korábban pinceajtónak hitt nyíláson kijönni az említett családot. Tehát egy járat (alagút?) vezet a szomszéd telke alól a házunkba, konstatáltam. Még ez is.

Miért nem vettem észre ezt eddig, amikor kéthetente most is lenézünk családlátogatásra? Miként hagyhatott cserben a memóriám, talán még annál is jobban, mint mikor azt hittem, láttam egy sosem játszott meccset, amelynek emlékeit én raktam össze más mérkőzésekből.

Aztán egy kis forgolódás után a megoldás is meglett.

És most egy nagyon-nagyon ócska filmes klisé jön, amiért előre is elnézést kérek, de aztán azt is megmagyarázom, miért kellett mégis megörökítenem.

Szóval azért nem emlékeztem erre a szobára, mert az egész fenti történetet csak álmodtam. Méghozzá ma hajnalban. És ennek a körülménynek a korábbi felismerésében az sem segített, hogy álmomban szüleim közül csak anyám élt, aki tavaly januárban meghalt, és jó egészségben lévő apám nem volt benne sehol.

Ez a csere pedig, ami álmomban fel sem tűnt, felébredve kicsit leizzasztott – anyám és apám miatt egyaránt. Kimentem a fürdőbe, ittam egy kis vizet, majd bementem a gyerekhez, és lehúztam az ágytámláról. Mostanában nagyon szeret ott tanyázni, csak forgolódva beveri a fejét, és esetenként felébreszti magát vele.

Aztán megpróbáltam visszaaludni, de mivel tudtam, hogy ez úgysem jön össze, amíg le nem írom a történetet, fogtam a gépem, és kibotladoztam a nappaliba. Hát így és ezért született ez az írás. És mivel egy kicsit az UL-nyomozások szelleme is megelevenedett benne, gondoltam, megosztom veletek is.

Ha fontos számodra a kamuhírek elleni harc, támogasd a munkám havonta egy kávé, egy magazin vagy egy könyv árával.