1. Az állami propagandista

A kormányok és politikai szereplők gyakran élnek a dezinformáció eszközével. Újabban a néhány éve új sebességbe kapcsolt orosz propagandát szokás első körben felemlegetni, de persze a világ minden részén élnek vele – legyen szó a katonai erő fitogtatásáról, az országban uralkodó rend prezentálásáról, a kormánynak megfelelő “szakértői” vélemény terjesztéséről vagy a párt támogatottságának bemutatásáról.

A nyugati országok politikusainak – ha nem akarnak gyorsan lelepleződni és nevetségessé válni – az autoriter államokban tevékenykedő kollégáiknál valamivel kifinomultabb módszerekhez kell nyúlniuk, a modern kommunikációs eszközök és platformok szabad használata ugyanis nemcsak a dezinformálást, hanem a leleplezést is segíti.

2. A marketinges/aktivista

A folyamatosan növekvő reklámzajban egyre nehezebben mennek át a cégek és nonprofit szervezetek üzenetei. A hagyományos hirdetési formákat a befogadók megtanulták ignorálni vagy szűrőkkel kizárni életükből. Ma már hatékonyabb néhány kreatív elmére költeni annak érdekében, hogy kitaláljanak egy hirdetés helyett hírként eladható Nagy Sztorit, mint hagyományos hirdetések garmadáját a fogyasztókra önteni.

Próbálkozásaikban segíti a cégeket a hírverseny is, amely lecsökkentette nemcsak az infók ellenőrzésére szánt időt, hanem a szerkesztők finnyásságát is. A hirdetésekből élő lapok a klikkekért folytatott küzdelemben ma már szemrebbenés nélkül felhasználnak bármit, legfeljebb tesznek mellé egy “Nem tudjuk, hogy igaz-e, de közöljük – döntsék el önök” szövegű körítést. Egyre gyakoribb az is, hogy a cégek olyan alternatív felületeket használnak fel történeteik sajtóba szivárogtatásához, mint például a hirdetési oldalak: például az eBayen keresztül jutott a hírfolyamokba annak a német férfinak az esete is, aki válás után minden tulajdonát kettévágta (és ami valójában egy ügyvédi iroda promója volt).

A cégek mellett ma már a nonprofitok és az aktivisták is élnek a figyelemfelkeltő megtévesztés eszközével. A First Draft News e jelenségre a Greenpeace Shellt támadó, duplafenekű átverését hozza például, de megemlékezhetünk Koko gorilla magvas üzenetéről, a végigszelfizett bevándorlásról vagy a megmentett szíriai kislány kamutörténetéről is.

3. A magányos médiahacker

Aztán ott vannak azok, akiknek se üzleti, se más érdekük nem fűződik az átveréshez, egyszerűen csak azt akarják megnézni, meddig csapnak fel annak a kakiáradatnak a hullámai, amelynek a csapját ők nyitották meg. Vagy csak arra kíváncsiak, megkeresik-e őket a témában az újságírók, vagy megelégszenek azzal a kamu-sajtóközleménnyel, amit kaptak, vagy azzal a pár mondattal, videóval, amit egy Facebook- vagy Twitter-bejegyzésben találtak.

Idehaza az Urbanlegends.hu egykori társszerzője, Dezső Andris utazott ebben a műfajban: talált már magyar törzset Afrikában (ebből film is készült), kigúnyolta a webes gyógyítókat, menedzselt bérijesztgetőt és lakodalmas-szövegíró oktatót, valamint elhozta a Szigetre a Red Hot Chili Peppers majdnem gitárosát is.

4. A kamuoldal-üzemeltető

Mindenki találkozott már olyan kamuoldalakkal, amelyek ugyan egy normál hírszájthoz hasonlóan néznek ki, csak épp minden hírük kitalált. Vagy nem mind, hanem csak a kínálat fele – ami még rosszabb, mert ez esetben az igazi hírek legitimálják a kitaláltakat is. Ezek a szájtok ugyan impresszumukban (vagy jobb esetben már fejlécükben is) megírják, hogy úgynevezett szatirikus anyagaikat nem kell komolyan venni, ez azonban a facebookos megosztásokban nem látszik. De nem is biztos, hogy érdekelné az embereket, akik a vágyukat kielégítő, félelmüket igazoló történeteket előszeretettel osztják meg ismerőseikkel.

Ennek köszönhetően ezek a cikkek terjednek, mint a pestis: ki-ki kedvére válogathat, hogy épp a HIV-fertőzött gyümölcsöktől, a kötelező chiptől vagy a gonosz háttérhatalom agysorvasztó permetezéseitől akar rettegni. Ezeknek a kamuoldalaknak a szerzői – bár valószínűleg mutatnak némi elfogadást az „alternatív” tartalmak iránt – nem feltétlenül hisznek el mindent az olvasóik elé tárt infókból. Egyszerűen csak látják, mi érdekli az embereket a neten, és ha ilyen tartalmakba futnak bele, átveszik, feldolgozzák azokat, hogy a magas nézettségből hirdetési bevételeket tegyenek zsebre. A legnagyobbakat leszámítva nem kell hatalmas bevételekre gondolni, de elég sokan megélnek ebből a tevékenységből.

5. Te és én és ő – vagyis mi mindannyian

Merthogy a kamuhírek terjedésének egyik legnagyobb motorjai mi magunk vagyunk – és még csak nem is kell rossz szándékot feltételezni. Sőt.

Korábban nem látott fekete furgon hajtott be az utcánkba, egy napon belül kétszer is? Létezhet más magyarázat erre, minthogy egy szervkereskedő-emberrabló banda garázdálkodik a környezetünkben? Riadóztassuk gyorsan ismerőseinket! Valaki elkattintott egy fotót gyermekünk közelében egy plázában? Na ő meg csakis egy sorozatpedofil lehet. Bármi gyanúsat is tapasztalunk magunk körül, töltsük fel minél előbb a Facebookra, hogy figyelmeztethessük ismerőseinket, ők pedig riadóztathassák barátaikat. Mert nincs is jobb annál, mint rettegve leélni egész életünket félreértelmezett helyzetek, jelek és szándékok miatt, ahelyett, hogy gondolkodással vagy egy kis guglizással fárasztanánk az agyunkat.

Vagy van? Akkor neked is itt a helyed.

Fotó: pexels.com. A cikk alapjául ez a First Draft News cikk szolgált.