Karinthyról már életében az a hír járta, hogy reklámszlogenek elkészítésében segédkezett, “persze, diszkrécióban”, és mintegy tíz nagyvállalatnak volt a “reklámötlet szállítója”. Bár Karinthy ezeket az állításokat sosem tagadta, azt is megemlítette, hogy általában több reklámmunkát tulajdonítottak neki, mint amennyi valójában a nevéhez fűződött:

Azok a hírek, hogy sok cégénél van angazsmánom reklámötletek szállítására, kissé túlzottak, valamint az is kacsa, hogy reklámtémáim több pénzt hoznak, mint irodalmi dolgozataim” – nyilatkozta például abban az interjúban, amely a Naplóm, életem című művében is megjelenik.

Karinthy egyébként – kollégái többségétől eltérően – nem ítélte el a művészek átruccanásait a kereskedelem területére. Egy 1931-es vitafórumon – amelyen a Nyugat szerzői az írói tehetség reklámozásban való felhasználásáról értekeztek – Karinthy védelmébe vette a meggyőződésből, népnevelő vagy közszolgálati célból történő szerzői kinyilatkozásokat:

Én őszintén és szent lelkesedésből írtam ódákat a repülőgépről, a rádióról, a filmről, anélkül, hogy reklámot akartam volna nekik csinálni. Azóta azonban ezekből a dolgokból iparcikkek lettek. Minden szó, ami ezeket dícséri, vagy említi, egyes tőkecsoportok profitját emeli. Nem lehet róluk többé írni, anélkül, hogy ne érezne az ember a himnuszi és ódai lelkesedés mellett feszélyt, zavart, hogy abba a gyanuba keveredik, hogy meg van fizetve. (…) Mentsék fel az írót az alól a gyanú alól, hogy ha valamiről meggyőződésből ír, az okvetlen erkölcstelenség s ha művészi módon fejezi ki magát, annak fokozata attól a pénzmennyiségtől függ, amit kap érte. Sőt hadd mondhassa el az író a meggyőződését akkor is, ha azzal valakinek használ…

Az alábbi munkáiról nevesítve is beszélt

ovomaltineÉn egészen véletlenül jöttem rá, hogy a reklámból pénzt is lehet csinálni. Ez akkor volt, amidőn az Így írtok Ti-kötetemben egy Ady-versparódiába a nagyobb vicc kedvéért bevettem azt a szót is, hogy ‘Herz-szalámi‘. A szalámigyár ezért hálából olyan hihetetlen mennyiségű rúd szalámival halmozott el, hogy fel kellett csapnom szalámikereskedőnek” – állította a fent idézett interjúban.

Ugyanebben az interjúban a kérdésre, hogy mi volt a legnagyobb sikere, Karinthy a Tres Gyógyszerészeti Művek Salvacid nevű készítményéhez írt propagandafüzetet említette meg, amelyet állítólag öt nyelvre is lefordítottak. Bevallása szerint e munkáját annyira komolyan vette, hogy előzőleg hetekig járta a belgyógyászati klinikákat, és seregnyi orvosi könyvet elolvasott a gyomorproblémákról.

A fent idézett 1931-es vitában Karinthy más konkrét reklámjellegű munkáiról is beszámolt:

Természetesen nagyon régen, – fiatal koromban, névtelenül – csakugyan írtam ilyen versikéket, melyeket nem leplezek le… (nevetés) s melyek talán ismertebbek, mint közismert műveim… (nevetés) de fájdalommal szorítom vissza a vágyat, hogy kijelentsem, hogy ezeknek a népszerű verseknek a szerzője én vagyok… (nevetés.) (…) Azokat a kis reklámocskákat fiatal koromban névtelenül írtam, bár valószínű, hogy több pénzt kaptam volna értük, ha névvel írom, mert akkor az írói név erkölcsi értékét is megfizették volna, bár nem hiszem, hogy ha teljes nevem aláírtam volna is, akkor is kockáztattam volna írói hitelemet, mert nyilvánvaló, hogy ezekben a versikékben akkor is csak a szellemességet becsülték volna s nem igen hitte volna senki, hogy én, mint költő azonosítom magamat a Palma kaucsuksarokkal… no, most elszóltam magam (nevetés).

Ugyanitt Karinthy arról is beszélt, hogy amikor a hazai repülés őskorában Wittmann Viktor elvitte egy útra gépével, a kirándulásról a Nyugatba írt, “himnuszszerű üdvözlése” egy Ovomaltin-reklámként is funkcionáló címet kapott:

Szóval, mikor a gépben a megírandó cikk jelzőin tünődtem, mintahogy a madár is, a nemes sas, repülés közben nem az égre néz, hanem a földre, hogy nem lát e valami dögöt… akkor Wittmann Viktor hirtelen elállította a gépet és az elkezdett zuhanni, siklórepüléssel le a házak felé, még bukfencet is vetett s én rémülten néztem, hogy most mi lesz. Itt a vég?… Aztán egyszerre megint egyensúlyba került a gép és Wittmann valamit ordított nekem, – a gép szörnyű búgása miatt ugyanis csak ordítva lehetett társalogni… Vajjon mit kiált?… Talán azt, hogy oldjam meg a hevedert, amivel le voltam kötve s próbáljak kiugrani… alig háromszáz méternyire voltunk a város felett… (nevetés.) Végre sikerült megérteni, hogy Wittmann azt kiáltja: Ovomaltin… Nem értettem… hirtelen megőrült?… Wittman azért állította meg a gépet s azért ereszkedett le ezer méter magasból… s azt kérdezte, mondjam meg neki, mi az az Ovomaltin?… Mert őt, mikor erre repül, mindig bosszantja, hogy nagy betűkkel az van kiírva a házak tetejére, hogy Ovomaltin… Hát ezt akarta tőlem sürgősen megtudni… Erre én írtam egy cikket a repülésről és azt a címet adtam neki, hogy Ovomaltin. Csak akkor tudtam meg, hogy milyen szörnyű dolgot cselekedtem, mikor a cikk megjelenése után másnap kapok egy láda Ovomaltint. Holott addig fogalmam se volt róla, mi az. Bár büszke vagyok rá, hogy Wittmannak ott a gépben meg tudtam magyarázni, mi az. Ovo: tojás, maltin az valami maláta lesz… Tojásétel gondolom.”

Mi a helyzet a bús marhával?

marha_hgEnnyi felvezetés után már biztosan érdekel titeket a válasz a leadben feltett kérdésre. Kezdjük a marhás szlogennel, amiről több infó is van. Maga Karinthy – bár a fent idézett interjúban sok más munkát elismert – tagadta, hogy ő írta volna:

Legeslegnagyobb sikerem egy reklámverssel volt, amelyet nem is én írtam. Amikor a pesti utcán és a csarnokokban megjelentek a ‘Mondja, marha, miért oly bús, olcsóbb a ponty, mint a hús’ szövegű plakátok, hetekig csilingelt eszeveszetten a lakásomon a telefon, cégek, vezérigazgatók könyörögtek, hogy vállalataik részére sürgősen szerkesszek hasonlóan szellemes reklámkölteményt. Hiába szabadkoztam, hogy ezt nem én írtam: nem hitték el.

Más esetben is előfordult, hogy rám kenték bizonyos reklámszövegek szerzőségét. Persze, szerencsére mindig azokat, amik jól beváltak. Sajnos, magam ilyen ‘nagystílű’ szöveget sosem tudtam gyártani. Úgy látszik, ez a véletlen dolga.

Az utca népe azonban e tagadás ellenére is őt sejtette a szlogen mögött (annál is inkább, mivel Karinthy szeretett játszadozni a vele interjú készítő újságírókkal), és ennek írótársai szerint megvolt a maga üzenete. Ahogy az az 1931-es nyugatos íróvita egy későbbi körében is elhangzott:

Mindenki ismeri, mindenki megtanulta s mindenki megkérdi, hogy ugyan ki csinálta?… Karinthy? Nem tudom ki csinálta, de hogy Karinthyra fogják, ez azt mutatja, hogy a legnagyobb formai értéket tulajdonítják neki. Mivel Karinthyról mindenki tudja, hogy fiatalon néhány pompás reklámszöveget csinált, tehát ahol jó reklám van, ott azt mondják az emberek, hogy: – Ej, ez a Karinthy… Egy ilyen szöveg nem kompromittálja a szerzőt, mert műfajbeli értéke van.”

A szóbeszéd évtizedekkel később, egy 1975-ös Népszava publiban még egy szállal bővült: eszerint Karinthy munkájával nemcsak a halfogyasztásnak, hanem saját költészetének is hírverést csapott:

Ebben az idétlen versezetben kétségtelenül van valami zseniálisan reklámszerű. Olyannyira, hogy mindenki Karinthy Frigyest vádolta a szerzőséggel. Aminek az lett a következménye, hogy nem pontyhúst, hanem Karinthy-könyveket kezdtek vásárolni az emberek”.

A halas szlogenre épített, Padányi Gulyás Jenő által elkészített fenti plakát egyébként annyira sikeres volt, hogy formai elemei – a vidám hal alakja és a rím – évtizedekkel később, a második világháború után is visszaköszöntek a plakátokon.

hal_redey

És mi a helyzet a Royal bútor, Royal kasznival?

A „Royal bútor, Royal kaszni, Royal ágyon legjobb… aludni” szlogenről már jóval kevesebb infót sikerült összegyűjtenem, és az általam átnyálazott korabeli forrásokban (Arcanum, Hungaricana, EPA, Karinthy önéletrajzi munkái és a Karinthy, a városi gerilla című gyűjtemény) egyáltalán nem találtam kapcsolatot Karinthy nevével.

Bár erre lehet azt mondani, hogy talán pikáns volta miatt nincs nyoma az írott sajtóban, de nekem inkább tűnik úgy, mintha ennek reklámszövegnek a Karinthyhoz kapcsolása a későbbi korok terméke lenne. Az általam átnézett források között a legrégebbi Karinthy-szál az Új Dunántúli Napló 1996-os cikke volt, amelyben a szerző arról írt, hogy egy Micimackó kiadás hátlapjára írt ismertetőben ez szerepelt – szerinte hibásan:

Karinthy Frigyes (ejtsd: Karinti) költő, író, drámaíró, humorista, konferanszié, reklámszövegszerző. Állítólag tőle ered a: ‘Royal bútor, Royal kaszni, Royal ágyon legjobb…’ slogan.

Egy vállalkozásoknak szóló, 2014-es online könyvben pedig így jelenik meg a történet:

Karinthy Frigyest a híres publicistát megkérte barátja, hogy találjon ki vállalkozásának egy olyan szlogent, amit egy héten belül kívülről fúj Pest. Az író reggel kiötölte, délelőtt kibeszélte a kávéházban, estére már a fél város ismerte, a poén szájhagyomány útján gyorsan tovaterjedt.” (Érdekességként jegyzem meg, hogy ugyanebben a kiadványban a Ne verje ki, ne rázza ki… szlogenről is valós reklámként ír a szerző.)

Megkerestem Fráter Zoltánt, a Karinthy, a városi gerilla című könyv összeállítóját is, de neki sem volt adata róla, hogy a szlogen Karinthytól származna. “Ettől persze még írhatta ő, de az a gyanúm, azért kapcsolják az ő nevéhez, mert róla közismert, hogy írt reklámszövegeket” – bocsátkozott feltételezésekbe kérdésemre.

Persze azzal is tisztában vagyok, hogy csak mert a Karinthy-szálnak nincs nyoma korabeli forrásokban, még nem bizonyíték arra, hogy nem ő alkotta a szlogent. Úgyhogy a témát a továbbiakban is figyelni fogom, és ha találok valamit, frissítem a bejegyzést.

Illusztráció: wikipedia.hu / retronom.hu / hg.hu (Bakos Katalin) / Rédey Judit (szerk.): Nyitunk, Plakátok a szocializmusban, 1945-1989