Emlékeztek még a bejegyzésre, amelyben Thuróczy Gergellyel azt vizsgáltuk, igaz lehet-e, hogy Rejtő Jenő kéziratokkal fizette adósságait? E történet ügyében arra jutottunk: nem elképzelhetetlen, hogy Rejtő egyszer poénból kézirattal fizetett kedvenc kávéházában, ám hogy ez rendszeres lett volna, és hogy a szemközti kiadóban egy nagy füzetbe ragasztották az innen-onnan beérkező szövegrészleteket, várva a teljes mű kikerekedését, valószínűtlen.

Most találtam egy hasonló történet, ezúttal azonban nem egy anekdotagyűjteményben, hanem egy kabaréválogatásban – ami persze arra is utal, mennyire érdemes készpénznek venni. A helyszín ezúttal nem egy kávéház, hanem Farkas Imre költő-zeneszerző otthona, a társszereplő nem egy pincér, hanem egy kifutó, de az anekdota középpontjában itt is a szerzői zsenialitás dicsőítése és a megélhetési alkotómunka kifigurázása áll. Minden komment nélkül íme a történet Kellér Dezső Kedves közönség című konferanszgyűjteményéből:

“Úgy történt, hogy a régi világban Farkas szorult helyzetében felkeresett egy zeneműkiadót, és előleget kért tőle. A kiadó megtagadta a kérést azzal, hogy előleget elvből nem ad senkinek se. Ellenben, a költő úr menjen szépen haza, üljön le, írjon egy szép, megzenésíthető, szerelmes verset, és ő félóra múlva elküldi érte a kifutót ötven koronával. A költő boldogan hazarohant, leült az íróasztalához, és elkezdte a fejét törni. De hiába erőlködött, semmi sem jutott az eszébe. Már félóra is letelt, és még egy árva betű se volt a fehér papiroson.

Ekkor megjelent a kifutó. – Kérem, Farkas úr – mondta -, elhoztam az ötven koronát, de a főnök úr szigorúan meghagyta, hogy csak akkor adhatom át, ha a kész vers már a kezemben van. Szólt és az ötvenest meglobogtatta a levegőben. És Farkas, akinek, ismétlem, mindeddig halvány ötlete se volt, elkezdte nézni az ötven koronást. És ahogy nézte, nézte, a szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől – ilyen szíve csak egy lírai költőnek lehet -, és mintha egy szikra pattant volna ki belőle, már írta is a verset:

Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki.
Ahogy én vártalak, nem várt úgy még senki….

Hát hinné az ember, hogy ez a gyönyörű dal nem egy kislányhoz, hanem ötven koronához íródott? Mert ha valakinek még kételyei lennének, úgy a következő sorok bizonyára eloszlatják:

Így még sose kértek,
Így még sose vártak…