“A technikatörténetben kevés találmánynak van egyetlen kiötlője” – idéztem nemrégiben a Tényleg.com írását, amely aztán így folytatódott: – “Gyakran valaki kisüti az alapötletet (melyet korábban mások, más eszközökre, kicsit másképpen már alkalmaztak); másvalaki megvalósítja; egy harmadik személy elkészíti azt a prototípust, amely működik is; egy negyedik azt, amely már tényleg hasznos munkát végez; egy ötödik egy apróságot hozzátesz, és beadja a szabadalmat (mert neki van rá pénze); egy hatodik elkészíti azt a gazdaságos változatot, mely elvben piacképes, valamennyit el is ad, de a rossz marketing vagy külső okok miatt nem túl sokat; egy hetedik pedig elkészíti azt a változatot, ami berobban a köztudatba, óriási üzlet lesz, és amely hatást gyakorol a későbbi korok fejlesztéseire.”

Most, hogy olvasom Walter Isaacson Innovátorok című könyvét, egy nagyon komplex találmány, a számítógép példáján is előjönnek a feltalálói elsőség meghatározásának fent felsorolt nehézségei. “A számítógép születésének történetéből levonható legfőbb tanulság az, hogy az innováció általában csapatmunka révén jön létre, amely során együtt dolgozik mérnök és látnok, a kreativitás pedig annak az eredménye, ha valaki több forrásból merít. A találmányok csak a mesében születnek villámcsapáshoz hasonlóan, csak ott pattan ki az isteni szikra a pincében, a padláson vagy a garázsban szorgoskodó magányos feltaláló fejéből” – mutat rá a szerző, ennek ellenére ő maga is nekiugrik a kérdés megválaszolásának:

Ki találta fel az első modern számítógépet?

Aminek – a fentiek alapján – helyesebben inkább így kellene hangoznia: melyik volt az első modern számítógép? Ennek eldöntéséhez Isaacson első körben meghatározza, hogy mi az a modern számítógép. A szerző három forrás – a Merriam-Webster Dictionary, az Oxford English Dictionary és a Wikipedia – közös leíró jellemzőinek összegyűjtése után arra jut: az ideális számítógép elektronikus, általános célú és programozható.

Ezek alapján aztán végigveszi és osztályozza a jelölteket:

George Stibitz K-modellje (1937-1940) szerinte azért nem illik a mintába, mert elektromechanikus relékkel dolgozott, így nem volt teljesen elektronikus, továbbá speciális célra készült, azaz nem lehetett programozni.

Herman Zuse Z3-asát (1941) nem annyira általános célú gépnek szánta, sokkal inkább mérnöki problémák megoldására tervezte. Elektromechanikus elven működött, vagyis lassú és hangos reléket használt, és teljes körű használatára sohasem került sor, mert Berlin bombázásakor elpusztult.

John Vincent Atanasoff iowai pincében építgetett berendezése (1942) sem működött teljesen elektronikusan: memóriája és adatbeviteli egysége forgó mechanikus dobokra épült. Emellett általános célú sem volt, hiszen kifejezetten lineáris egyenletek megoldására tervezték, ráadásul Atanasoffnak nem is sikerült teljesen működőképes állapotba hoznia gépét.

Max Newman és Tommy Flowers – Alan Turing közreműködésével – megépített Colossus 1-e (1943) sem tekinthető általános célú vagy Turing-gépnek, különleges feladata ugyanis a német katonai kódok feltörése volt.

Howard Aiken Mark I-ese (1944) programozható volt, de Isaacson szerint ez is inkább tekinthető elektromechanikusnak, mint elektronikusnak.

A szerző meglátása szerint ezért aztán Presper Eckert és John Mauchly ENIAC-ja (1946) az első olyan berendezés, amely a modern számítógép minden ismérvét felvonultatta. Teljesen elektronikusan és gyorsan működött, továbbá a különböző egységeit összekötő vezetékek kihúzásával és csatlakoztatásával programozni is lehetett. Belső részeredményei alapján képes volt a végrehajtási út módosítására, és megfelelt az általános célú Turing-géppel szemben támasztott elvárásoknak, vagyis elméletileg bármilyen feladatot végre tudott hajtani.

És ami a legfontosabb – mutat rá Isaacson – működött, sőt mi több tíz éven át folyamatosan használatban volt, így aztán alapul szolgálhatott a legtöbb későbbi számítógéphez. Ez az utolsó jellemző Isaacson szerint nagyon fontos, a találmány fogalmához szerinte ugyanis hozzátartozik, hogy az hatással legyen az újítás további sorsára.

És még nincs vége

Persze ne felejtsük, hogy ez is csak egyfajta – önkényesen meghatározott paraméterek alapján felállított – vélemény. Amit egyébként valahol Isaacson is elismer, amikor azt írja: “Az, hogy miként rangsoroljuk a többiek történelmi hozzájárulását, részben azon múlik, milyen szempontokat részesítünk előnyben. Ha inkább a magányos feltalálók romantikus világához vonzódunk, és kevésbé érdekel, ki gyakorolta a legnagyobb hatást a fejlődésre, akkor talán Atanasoffot és Zusét emelhetjük ki”.

Befolyásolhatja a sorrendet ezen kívül annak az Atanasoff által Mauchly ellen megnyert szabadalmi pernek az utólagos értelmezése is, amelyben előbbi ötletlopással vádolta meg utóbbit. És akkor ott van még a mi Neumann Jánosunk szerepének megítélése is, akinek elméleti munkássága megkerülhetetlen a számítástechnika történetében. 

Úgyhogy ha csak egy dolgot jegyeztek meg ebből a bejegyzésből, az a sorrend helyett az legyen, hogy a kutatók – bármilyen területről is legyen szó – hatnak egymásra. A fenti eszmefuttatás pedig legyen egy újabb példa arra, hogy kevés találmánynak van egyetlen kiötlője.

Fotó: U.S. Army Photo / Wikipédia