Az alábbi anekdotát a Nyugat.hu idézte fel:

A hetvenes években Balatonszéplakon nyaraltam, az újságíró szövetség üdülőjében. Esténként a Gomba nevű bárban múlattuk az időt, egy alkalommal itt jelent meg Psota Irén is a kíséretével. A szomszédos asztalnál foglaltak helyet, odabiccentettem Ungvári Tamásnak, a művésznő akkori férjének, ő visszabiccentett – ismertük egymást az Élet és Irodalom szerkesztőségéből. Megszólalt a zene, jó félóra múlva a zenekar belekezdett az Énmellettem elaludni nem lehet című slágerbe, mire egy kapatos fiatalember Psotáék asztalához lépett, és fölkérte táncolni a művésznőt. A színésznő-énekesnő föl sem nézett, és csak ennyit mondott: – Köszönöm, ma már basztam.

Aztán linkelte a forrást is, Zöldi László egyik írását, amely viszont odaát így folytatódik:

A csattanót aligha lehet finomabban megfogalmazni. Ráadásul Psota mentségére szóljon, hogy a mondatot nem foghegyről vetette oda, inkább reflexszerűen. A szöveg vándormotívumnak hatott, emancipált hölgyek Budapesen és a Balatonnál így hessentették el a vakmerő férfirajongókat.”

Vagyis eszerint inkább egy vándormotívum anekdotásításáról lehet szó. Amit talán Psota Irén is mondott egykor, de bőven lehet, hogy a beszólást csak átvette, és eredetileg másnak köszönhetjük. Mindenesetre jól ráéreztetek, amikor a nap folyamán többen is felhívtátok rá a figyelmem.

Utánanéztem a sztorinak néhány anekdotagyűjteményemben is, de csak egy férfiasított-kifordított változatát találtam meg a Türk Attila-féle Modern kori anekdotákban:

Az író-fejedelem, Molnár Ferenc sokáig élt New Yorkban. Ott is vadászta a nőket. Egyik délután ült egy elegáns étterem teraszán, egy szép fiatalasszony társaságában. Odatévedt a virágárus lány: – Uram, egy szép csokrot a hölgynek? – Hagyja, kedves! – hárította el Molnár – A hölgy már meg van baszva…” (Egyébiránt a Molnár-anekdotákról meg ezt érdemes tudni.)

Ha találtok egyéb írott verziókat a táncolós sztorihoz, írjátok meg nekem!

Fotó: fortepan.hu