Az abban való hit, hogy lelkünk halálunkkor elhagyja testünket, nem modern kori dolog, a jelenség “tetten érése” – azaz számszerűsítése – azonban egy 20. század elején tevékenykedő amerikai orvoshoz, Duncan MacDougallhoz köthető.

Mára hírhedtté vált kísérletsorozatában MacDougall tüdővészes betegek otthonában próbálta igazolni a mérhető lélek elméletét. Hat embert vizsgált (a kis elemszámot később többen is a szemére vetették): közülük négyen tuberkolózisban, egy ember cukorbetegségben, egy pedig meghatározhatatlan betegségben szenvedett. Haláluk közeledtével MacDougall a pácienseket egy ipari mérlegre fektette, és orvostársaival így várta kimúlásukat. A kutató sok nehézséggel járó laboratóriumi munkáról szóló visszaemlékezését Richard Wiseman Paranormalitás – Miért látjuk azt, ami nincs is ott című könyvében idézi:

“A beteg a lélegzet nedvességének, illetve a verejték párolgása miatt lassan, egy uncia per óra ütemben veszít tömegéből. A három óra negyven perc alatt a mérőrudat végig egy kissé egyensúly felett tartottam, a felső mérőkorlát közelében, hogy a vizsgálat még inkább perdöntő legyen. Három óra negyven perc elteltével a beteg elhunyt. A halál beálltával egyidejűleg a mérőrúd hirtelen és jól hallhatóan az alsó mérőkorlátnak ütődött, és nem is ugrott onnan vissza. A tömegvesztést háromnegyed unciának állapítottam meg.”

MacDougall másik öt kiszemeltjén is elvégezte a mérést, és a hat vizsgálat alapján az átlagos tömegvesztést 21 grammban állapította meg. Kontrollkísérletei során 15 haldokló kutyát is a mérlegre tett, az ő kimúlásukkor azonban semmilyen súlyvesztést nem tapasztalt – ezzel pedig bizonyítottnak érezte azt a vallási meggyőződését, miszerint az állatoknak nincs lelkük. Vizsgálatai eredményeiről – hatéves kutatás után – 1907-ben a New York Times számolt be, a cikket teljes terjedelmében elolvashatjátok itt.

21grams_nytMacDougall kísérletének esetlegességére és hibáira először Augustus P. Clarke mutatott rá. Szerinte a MacDougall által tapasztalt 21 grammos súlyvesztés nagy valószínűség szerint annak köszönhető, hogy a halál beálltakor a tüdő nem hűti tovább a vért, aminek következtében hirtelen megemelkedik a test hőmérséklete – ez pedig megugró izzadáshoz vezet. A 21 grammnak tehát szerinte semmi köze nincs a lélekhez.

Clarke kitért arra is, hogy a kutyáknál MacDougall valószínűleg azért nem tapasztalt semmilyen tömegcsökkenést, mert nekik nincs izzadságmirigyük – írja Richard Wiseman. (Kiegészítés: A háziállatok funkcionális anatómiája című könyv szerint valamennyi nekik is van, csak szórványosan: a dúsabban szőrözött felületeken /a háton/ nagyobb számúak, a talpi párnákon fejlettebbek).

A kísérlet eredményeinek publikálása után azt is MacDougall szemére vetették, hogy az orvos a súlyvesztés megállapításának módjában sem volt konzisztens. A 21 grammhoz közeli érték egyszer azonnal kijött neki, máskor viszont csak a halál után több részletben, a hatból két esetet pedig ő maga minősített különböző okokból érvénytelennek. Arról pedig már nem is beszélve, hogy orvostársai a kísérlet egyik kulcsmomentumának, a halál pontos idejének beálltát sem tudták könnyen meghatározni – sorolja a Snopes a további hibákat.

MacDougallt azonban nem lehetett eltántorítani elméletétől: elismerte ugyan a hibák lehetőségét, de az esetszámok bővítése révén ezeket idővel kiküszöbölhetőnek tartotta volna. Olyannyira hitt abban, hogy jó úton jár, hogy négy évvel később a New York Times már arról számolt be, hogy a doktor megtalálta a módot a testet elhagyó lélek lefényképezésére is. Ezt követően a lap viszont már nem adott több hírt MacDougallről, aki végül 1920-ban elhalálozott.

A 21 grammos lélek legendáját a popkultúra több alkotása is megőrizte az utókornak: a legismertebb ezek közül Alejandro González Iñárritu 2003-as filmje, de az ötlet megjelenik Dan Brown Az elveszett jelkép című könyvében is.