Miután a CNN-es gasztro-városkalauzban sokak megdöbbenésére a rákospalotai Pléh Csárda is megjelent, az egyik ezzel foglalkozó cikkben újra felidézték a talponálló előtt felvett Szalontüdő című kisfilmet is. Mivel a sztori egy klasszikus városi legendán alapul, és itt még nem foglalkoztam vele, most ezt a lemaradásomat is pótolom.

A világszerte ismert legendát Jan Harold Brunvand amerikai legendavadász szerint először a hetvenes évek Nagy-Britanniájában jegyezték le. A szóbeszédnek rengeteg verziója létezik: nemcsak a helyszínek változatosak (legtöbbször vonat- vagy buszállomás, repülőtéri váró vagy kávézó), hanem a szóban forgó étel is sokféle (bár az esetek többségében leginkább valamiféle süti vagy csoki). A két főszereplő társadalmi státusza között gyakran éles ellentét van (egyes verziókban egy menedzser és egy hajléktalan, más változatokban egy idős néni és egy punk fiú között bontakozik ki a néma konfliktus), ami aztán – a sztorivégi csavarral együtt – megteremti a történetből levonható pozitív tanulságot. De még mielőtt elspojlerezném a teljes sztorit, nézzétek meg a

Szirmai Márton által rendezett 2006-os kisfilmet:

Szalontüdő

Egy letűnt kor finom darabkája találkozik két sokat látott emberrel. Szavak nélkül is megértik egymást.

A kisfilm alapja egyébként ez a Nagy Bandó András novella volt:

Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe. Melegséget árasztó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutya hideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei. Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora. Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát. Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba. Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot. Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot. Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében – de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt. Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe. Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát. Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc. Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség. Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből. Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki? És ekkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…

Visszafelé haladva az időben megjelenik a legenda az 1989-es The Lunch Date című, Oscar-díjas rövidfilmben is:

The Lunch Date

a study of perceptions

De felbukkan Douglas Adams 1984-es Viszlát, és kösz a halakat! című művében is:

“- Elmondok egy történetet – mondta Arthur.
– Jó.
Találtak egy fűcsomót, ami aránylag mentes volt a párocskáktól, akik valósággal egymás hegyén-hátán feküdtek vagy ültek és a kábult kacsákat nézték. A lemenő nap a kábult kacsák alatt csobogó vízen lebegett.
– A történet – mondta Fenchurch és Arthur karjaiba bújt.
– Ami valami olyasmiről szól, ami velem történt meg. És teljesen igaz.
– Tudod, néha az emberek olyan történeteket mesélnek, amik a feleségükkel, az unokatestvérükkel, a legjobb barátjukkal történtek, azonban ezek a történetek egy kicsit ki vannak egészítve valahol.
– Nos, ez is egy olyan történet lesz, azonban ez valóban megtörtént, és én tudom, hogy valóban megtörtént, mert az a személy, akivel ez valóban megtörtént, az én vagyok.
– Mint a tombolajegy.
Arthur nevetett.
– Igen. Egy vonatot kellett elérnem – folytatta. – Az állomásra…
(..)
– Úgy húsz perccel korábban érkeztem. Egy barátom mondta, hogy ekkor indul a vonat. De feltételezem, hogy legalább ugyanúgy lehetséges – tette hozzá pillanatnyi elmélkedés után – hogy a Brit Vasutak adta meg rosszul a vonat indulási idejét. Mivel soha nem fordult elő velem, hogy korábban érkezzek.
– Folytasd – nevetett Fenchurch.
– Így vettem egy újságot, hogy keresztrejtvényt fejtsek és bementem egy büfébe, hogy vegyek egy kávét.
(..)
– Jól van, na. Vedd meg a kávét.
– Azt teszem. És még – mondta Arthur – veszek néhány süteményt.
– Milyet?
– Rick Tea-t.
– Jó választás.
– Én kedvelem. Nos, megrakodva mindezekkel az új szerzeményekkel, mentem és leültem egy asztalhoz. Ne kérdezd, milyen asztal volt, mert már olyan régen történt, hogy nem emlékszem. Azt hiszem, kerek volt.
– Rendben.
– Most hadd mondjam el a szituációt. Én ülök az asztalnál. Bal oldalamon az újság. Jobbomon egy csésze kávé. Az asztal közepén egy doboz sütemény.
– Tökéletesen látom.
– Amit nem látsz – mondta Arthur -, mert még nem említettem, az a fickó, aki már az asztalnál ült, szemben velem.
– Hogy nézett ki?
– Teljesen hétköznapi. Aktatáska. Öltöny. Nem úgy nézett ki – mondta Arthur -, mint aki bármi vad dologra képes.
– Ó. Ismerem ezt a típust. Mit csinált?
– A következőket: áthajolt az asztalon, megfogta a süteményes dobozt, kinyitotta, kivett egy süteményt és…
– Micsoda?
– Megette.
– Micsoda?
– Megette.
Fenchurch meglepetten nézett rá.
– És te mi a fenét csináltál?
– Nos, abban a helyzetben ugyanazt tettem, amit bármelyik erős és határozott angol férfi tett volna. Arra kényszerültem – mondta Arthur -, hogy ne vegyek róla tudomást.
– Mit? Miért?
– Nos, ez nem egy olyan dolog, amire felkészülhetsz, ugye? Önvizsgálatot tartottam és felfedeztem, hogy sem a nevelésem, sem a tapasztalataim, sem az ősi ösztöneim nem mondják meg, hogy hogyan reagáljak, amikor valaki igazán egyszerűen, nyugodtan, pontosan velem szemben ülve lopkodja a süteményemet.
– Nos, talán… – Fenchurch végiggondolta. – Azt kell mondanom, én sem vagyok biztos benne, hogy mit tettem volna. Nos, mi történt?
– Mérgesen a keresztrejtvényemet bámultam. Egy egyszerű sort sem tudtam megfejteni, egy korty kávét sem tudtam meginni – mert túl meleg volt, szóval semmit sem tudtam tenni. Végül összeszedtem magam és kivettem egy süteményt, és nagyon erősen megpróbáltam nem észrevenni – tette hozzá – azt, hogy a doboz valamilyen csoda folytán már nyitva volt.
– De így éppen azt tetted, amit kellett.
– Úgy-ahogy, igen. Megettem a süteményt. Igen megfontoltan és látványosan ettem, így nem lehetett kétsége afelől, hogy mit csinálok. És amikor én ettem – mondta Arthur – a férfi abbahagyta az evést.
– Mit csinált?
– Vett még egy süteményt – mondta Arthur. – Ez történt. Vett még egy süteményt és megette. Higgadtan. Megette és kész.
Fenchurch kényelmetlenül megmoccant.
– És a probléma az volt – mondta Arthur -, hogy mivel nem mondtam semmit először, így valahogy még nehezebb volt előhozni a dolgot másodjára. Te mit mondtál volna? “Bocsásson meg, de nem tudta a figyelmemet elkerülni az, hogy…” Nem megy. Így hát nem vettem róla tudomást, sokkal nyomatékosabban, mint azelőtt.
– Ember…
– Bámultam a keresztrejtvényt, ismét semmit sem haladtam vele, és olyan lelkierőt mutatva, amit V. Henrik tett Szent Crispin napján…
– Micsoda?
– Visszatérek a történetemhez – mondta Arthur. – Vettem egy másik süteményt. És egy pillanatra találkozott a tekintetünk.
– Mint most?
– Nem, nem egészen. De találkozott. Csak egy pillanatra. És mindketten elkaptuk a pillantásunkat. De én vagyok a megmondhatója – mondta Arthur -, hogy egy kis feszültség volt az asztal felett abban a percben. A levegő kicsit szikrázott.
– El tudom képzelni.
– És így megettük az egész dobozzal. Én vettem egyet, majd ő, én, ő…
– Az egész dobozzal?
– Nos, nyolc sütemény volt a dobozban, de majdnem beleőszültem, mire elfogyott az összes. Még a gladiátoroknak is nehéz perceket okozott volna.
– A gladiátoroknak – mondta Fenchurch – a napon kellett volna ezt csinálni. Fizikálisan sokkal fárasztóbb.
– Ez történt. Nos, amikor az üres doboz közöttünk feküdt, a férfi végül felállt, bár ezzel a legrosszabbat tette, és elment. Én persze megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ezután a vonatomat egy vagy két pillanattal később bemondták, így megittam a kávémat, összehajtottam az újságot, és az újság alatt…
– Igen?
– Ott volt az én süteményem.
– Mi? – mondta Fenchurch. – Micsoda?
– Így igaz.
– Nem! – Fenchurch levegőért kapkodott és nevetve hátradobta magát a füvön.

Hasonló történetek

A fenti sztori nyomokban emlékeztet az alábbi, itt is elemzett városi legendákra:

A vendég kutyája: Legenda a látogatóról, akinek furcsa és ideges kutyája mindent összebarmol, de elnézik neki, mert hát mégiscsak a vendéggel érkezett. Vagy mégsem?

Kuvasznak nézett jegesmedve: legenda a piacon vett kis, fehér kutyáról, amiről pár hét után kiderült, hogy jegesmedve.

– Félresikerült meglepetéspartik: meglepetéspartik, amelyek nem várt meglepetést hoznak. Lebukott férj, magányos menedzserlány és esküvőre készülő ifjú pár. Kényelmetlen szituációk, hatalmas lebukások.