Bár a magyar történetírás korábban evidenciaként kezelte, hogy a társadalom nagy része semmilyen módon nem vett részt az 1849-1867 közötti rendszer működtetésében, sőt inkább akadályozta annak működését, az újabb kutatások ezt nem támasztják alá – írja Hermann Róbert. Pap József kutatásaiból ugyanis az derül ki, hogy a megyei tisztikarok személyi összetétele jelentős átfedést mutat akár a reformkori, akár az 1848-1849. évi megyei tisztviselőkével; azaz, még az sem feltétlenül igaz, hogy az országot tömegesen szállták meg a Lajtán-túli tisztviselők, az ún. Bach-huszárok. Bár az 1848 előttihez képest jelentősen nőtt az ilyen tisztviselők száma, többségbe még a neoabszolutizmus legsötétebb időszakában sem kerültek – mutat rá Hermann.

Ami az ellenállást illeti, a magyar társadalom nem szerette az új rendszert, de arra, hogy az ellenállás programszerű lett volna, nincsenek bizonyítékok. Magától Deáktól sem nagyon lehet olyan szöveget idézni, ami a passzív ellenállás programját hirdette volna meg. Sőt Deák tanácsolta például Szőgyény Lászlónak, a volt alkancellárnak, hogy ha már felkérték rá, vállaljon szerepet az új rendszerben. Az ellenállás konkrét formáiról (adóelkerülés, dohánymonopólium kijátszása, újoncállítás szabotálása) pedig nehéz eldönteni, mennyire követték a reformkori hagyományokat, és mennyiben szóltak kimondottan az új rendszernek.

A passzív ellenállás legendája Hermann szerint egyben a kiegyezés egyfajta felmagasztalása is volt. Azt mutatta ugyanis, hogy ellentétben a kossuthi, felelőtlen, forradalomcsináló emigrációs politikával, a magyar társadalom a konfliktuskerülő, méltóságteljes magatartással el tudta érni 1848 visszaállítását 1867-ben.

További 48-49-es tévhitek a Tényleg.com-on

Az Urbanlegends.hu 48-49-es cikkei