Daron Acemoglu közgazdászprofesszor (MIT) és James A. Robinson politológus-közgazdász (Harvard) könyvükben arra keresik a választ, mivel magyarázható a nemzetek eltérő fejlődése. Munkájukban cáfolják a három legnépszerűbb elméletet, majd történelmi példák tucatjaival illusztrálva elővezetik a sajátjukat.
Mielőtt azonban röviden bemutatnám teóriájukat, két dolgot érdemes megemlíteni. Egyrészt én csak idézem őket, azaz nem velem kell majd vitatkozni a kommentek között, hanem a két közgazdász elméletével – praktikusan könyvük elolvasása után. Másrészt a szerzők sem mondják azt, hogy mindenre magyarázatot adnak könyvükben. Ehelyett a párhuzamokra fókuszálva megpróbálják bemutatni a jólétet befolyásoló folyamatok egész sorát, és közben tisztázni, ezek során milyen főbb erők hatása érvényesült.
Elsőként jöjjön az általuk tévesnek minősített három elmélet.
A földrajzi adottságok hipotézise
Az elmélet szerint az egyenlőtlenségeket a földrajzi különbözőségek okozzák: a szegény országok nagyrészt a Ráktérítő és a Baktérítő között találhatók, míg a gazdagok elsősorban a mérsékelt égöv alatt. A földrajzi hipotézis egyik verziója szerint a trópusi éghajlati övek lakóinak szegénységét lustaságuk, illetve kíváncsiságuk és az innováció hiánya okozza (Montesquieu), egy másik változat a trópusi betegségek termelékenységre való kedvezőtlen hatásait, továbbá a hatékony mezőgazdaság kialakulását lehetetlenné tevő rossz talajt okolja a szegénységért (Jeffrey Sachs közgazdász).
A szerzők szerint a szegénység és a jólét e földrajzi koncentrációja ad ugyan némi alapot a földrajzi adottságok hipotéziséhez, de ettől még téves:
– A földrajzi elméleteket általánosságban cáfolják többek között a közelmúlt trópusi sikertörténetei (például Szingapúr, Malajzia és Botswana gyors fejlődése).
– A teória nem ad magyarázatot az azonos földrajzi helyeken tapasztalt egyenlőtlenségekre (például a Nogales határváros amerikai és mexikói része, az Észak- és Dél-Korea illetve az egykori NSZK és NDK közötti különbségekre).
– Megbukik az elmélet történelmi szemszögből is (ötszáz évvel ezelőtt Mexikó, az azték állam hazája gazdagabb volt, mint a tőle északra fekvő területek, és az Egyesült Államok egészen a 19. századig Mexikó mögött kullogott).
– A trópusokon nem a talaj minősége az elsődleges oka a szegénységnek, az inkább a földtulajdoni struktúrák következménye, és annak, hogy a kormányok milyen ösztönzőket alakítottak ki a gazdák számára.
– A trópusi betegségek okozta gondok sem okai Afrika szegénységének, azok jórészt inkább annak következményei: egyrészt szegénységnek, másrészt pedig annak, hogy a kormányok nem képesek vagy nem hajlandók javítani a közegészségügyet. A szerzők szerint a 19. századi Anglia se volt túlságosan egészséges hely, de a kormány idővel egyre többet költött a víz megtisztítására, a szennyvízkezelésre és a közegészségügy felállítására. Anglia gazdasági sikereinek nem oka, hanem következménye volt tehát az emberek egészségi állapotának és a várható élettartam javulása.
A kulturális hipotézis
Egy másik széles körben elfogadott elmélet a jólétet a kultúrával hozza összefüggésbe. A teória visszavezethető egészen Max Weber német szociológusig, aki szerint a protestáns etika kulcsszerepet játszott a nyugati társadalom gyors felemelkedésében. A kulturális hipotézis ma már nemcsak a vallásra épít, hanem más típusú hiedelmek, értékek és erkölcsök fontosságát is hangoztatja.
A szerzők ezen elméletek cáfolatára is felvonultatnak néhány példát:
– E teória sem magyarázza például a fent említett két Nogales közötti különbségeket, ahol a kultúra számos aspektusa ugyanolyan a határkerítéstől északra is, mint délre. Mindazonáltal persze lehetnek eltérő normák és értékek, ezek azonban nem okai, hanem következményei a két városrész eltérő fejlődésének. Ugyanez érvényes Észak- és Dél-Korea esetére is: az igaz ugyan, hogy a két ország „kultúrája” ma már nagyon eltérő, de ennek semmiféle szerepe nem volt abban, hogy az ország két fele ennyire eltérő helyzetbe került – a koreai háború előtt ugyanis az országot példátlan nyelvi, etnikai és kulturális egység jellemezte.
– A szerzők Kongó példáján bemutatják: nem igaz, hogy az afrikai kultúrától vagy értékrendtől általában messze állna a modern technológiák átvétele. Akadt ugyanis egy nyugati találmány, amelynek használatát gyorsan magukévá tették: ez pedig a fegyver volt, amelyet arra használtak, hogy rabszolgákat ejtsenek foglyul, és exportáljanak. A szerzők szerint az ipari forradalom teremtette gazdasági lehetőségeknek nem az afrikai kultúra vetett gátat, hanem előbb az európai gyarmati rendszer, a függetlenség elnyerése után pedig a hatalomra került afrikai kormányok. A szerzők szerint a kongóiak nem “afrikaiságuk” miatt nem vettek át más fejlett technológiákat, hanem mert erre semmi sem ösztönözte őket – folyamatosan fennállt ugyanis a kisajátítás veszélye.
– Ami Max Weber protestáns etikáját illeti: az újkor első gazdasági sikertörténeteit valóban a többségében protestáns Hollandia és Anglia írta, ez alapján mégsem állítható, hogy különleges kapcsolat lenne vallás és gazdasági siker között. A 19. században a többségében katolikus Franciaország gazdasági teljesítményben hamar utolérte a hollandokat és az angolokat, és Olaszország is ugyanolyan gazdag lett, mint bármelyik protestáns ország. Keletebbre tekintve a gazdaságilag sikeres Kelet-Ázsia egyik országának sincs semmilyen kapcsolata a kereszténységgel, így nincs, ami alátámassza a speciális összefüggést.
– Az “angol örökség” sem csodarecept a sikerre: az egykori brit gyarmat Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália ugyan ma gazdag ország, de angol gyarmat volt Sierra Leone és Nigéria is, mégsem követték példájukat. Ugyanez vonatkozik arra az elméletre is, ami az “európai értékrendszert” – a munkamorált, a zsidó-keresztény értékrendszert vagy a római örökséget – tartja garanciának a fejlettségre. Argentínában és Uruguayban arányaiban több az európai felmenőkkel büszkélkedő ember, mint Kanadában és az Egyesült Államokban, előbbi két ország gazdaságai mégis jóval gyengébben muzsikálnak. Japánban és Szingapúrban pedig csak elvétve akad európai ősöktől származó ember, a két ország lakói mégis nyugat-európai gazdagságban élnek.
– A kulturális tényezők elmélete nem ad választ arra sem, miért vannak olyan óriási különbségek az egyes latin-amerikai országok között – például, hogy Argentína és Chile miért gazdagabb, mint Peru és Bolívia. Ugyanilyen téves a kortárs bennszülött kultúrára hivatkozó érvelés is: Kolumbia, Ecuador és Peru körülbelül azonos jövedelmi szinten van, de míg Kolumbiában csak nagyon kevés bennszülött él, addig Ecuadorban és Peruban sokan vannak.
A tudatlanság hipotézise
A harmadik népszerű elmélet szerint azért vannak egyenlőtlenségek a világban, mert az emberek vagy vezetőik nem tudják, hogyan lehetne egy szegény országot gazdaggá tenni. A tudatlanság hipotézise szerint a szegény országok azért szegények, mert sok a piaci hiányosság, a helyi közgazdászok és a döntéshozók pedig nem tudják leküzdeni ezeket. A gazdag országok pedig azért gazdagok, mert ők jobb stratégiai döntéseket hoztak, és sikerült felszámolniuk a hiányosságokat.
A szerzők szerint a tudatlanság hipotézise a legjobb esetben is csak az egyenlőtlenségek kis részére ad magyarázatot.
– Nem magyarázza sem a jólét eredetét, sem a jelenlegi helyzetet – például azt sem, hogy miért Mexikó és Peru, nem pedig az Egyesült Államok és Anglia vezetett be olyan intézményeket és politikákat, amelyek elszegényítik a polgárok többségét.
– A függetlenségét a 20. század közepén elnyert Ghána kiábrándító gazdaságpolitikájának példáján keresztül bemutatják, hogy értelmetlen fejlesztések végtelen sorát nem foghatjuk teljes egészében a vezetés tájékozatlanságára. A ghánai gazdaságpolitikát az a tény alakította, hogy a vezetés ezekkel az intézkedésekkel tudott politikai támogatást venni magának, és így tudta fenntartani hatalmát.
– A szerzők szerint Kínában sem azért indult be a gazdasági növekedés, mert a tudatlan vezetők hirtelen megvilágosodtak, vagy már nem olyan haszonlesők, esetleg okosabb közgazdászoktól kaptak tanácsot. Inkább arról volt szó, hogy Teng Hsziao-ping és szövetségesei – akik semmivel sem voltak kevésbé haszonlesők, mint ellenfeleik, csak mások voltak az érdekeik – legyőzték befolyásos ellenfeleiket a párton belül, véghezvittek egyfajta politikai forradalmat, radikális változásokat hozva a párt vezetésébe – gazdasági reformjaik pedig piaci ösztönzőket teremtettek. Kína fejlődése tehát a politika szintjén dőlt el, nem pedig a vezetők értették meg hirtelen, hogyan működik a gazdaság.
Mi az oka akkor az egyenlőtlenségeknek?
A szerzők úgy vélik, a hatalmon lévők nem tudatlanságból, tévedésből vagy kulturális okokból “csinálják rosszul dolgukat, hanem szándékosan”. Véleményük szerint az, hogy sikerül-e jólétet teremteni, attól függ, hogy sikerül-e megoldani bizonyos politikai alapproblémákat. Szerintük sem történelmileg, sem földrajzilag, sem kulturálisan, sem etnikailag nem volt determinált Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán gazdagsága Fekete-Afrika és Latin-Amerika ellenében. Nem volt törvényszerű az sem, hogy az ipari forradalom épp a 18. században és épp Nagy-Britanniában induljon el, majd onnan terjedjen szét.
Elméletük szerint a jólét receptje:
– Olyan befogadó gazdasági és politikai intézmények kialakulása, amelyek érvényt szereznek a tulajdonjogoknak, egyenlő feltételeket teremtenek és befektetésre ösztönöznek.
– Széles körű politikai hatalommegosztás, bizonyos fokú politikai centralizációval.
– Tartós gazdasági növekedés, amelynek alapfeltétele az innováció. Utóbbi elválaszthatatlan a teremtő rombolástól, amely során a gazdaságban a régi helyét átveszi az új, és amely a politikában is felborítja a kialakult erőviszonyokat.
– Kedvező körforgás: a befogadó politikai és a befogadó gazdasági rendszerek közötti pozitív visszacsatolások, amelyek segítségével tovább fokozódik a befogadó jelleg.
A szegénység receptje:
– Kizsákmányoló gazdasági intézmények: lehetőséget adnak egy szűk csoportnak megfosztani a többséget az erőforrásoktól, hogy figyelmen kívül hagyhassák a tulajdonjogokat, és ne ösztönözzék a gazdasági aktivitást.
– Szinergikus kapcsolat a kizsákmányoló gazdasági intézmények és a kizsákmányoló politikai intézmények között.
– Nem engedélyezett a teremtő rombolás, mivel az alááshatja a kizsákmányoló intézményeket uraló elit hatalmát,
– Politikai instabilitás: a kizsákmányoló intézményrendszerben a politikai hatalom igen vonzó, ezért a különböző csoportok hajlandóak küzdeni is érte, ami rettenetes erőket léptet működésbe (például véget nem érő háborúk formájában)
– Ördögi kör: a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények közötti szinergia eredményeképp a kizsákmányoló intézmények általában a rendszerváltásokon túl is megmaradnak.
A szerzők szerint azonban sem az ördögi kör, sem a kedvező körforgás nem abszolút. Az emberiség történelme során ugyan a kizsákmányoló intézményrendszer volt a jellemzőbb, mégis akadtak olyan társadalmak, amelyeknek sikerült a kitörés, és át tudtak térni befogadó intézményekre. Szerintük egy jelentősebb intézményi átalakulás – amely előfeltétele a gazdasági átalakulásnak – mindig a meglévő intézményrendszer és egy kritikus fordulat közötti kölcsönhatás eredményeként következik be.
És hogy mik ezek a kritikus fordulatok? A szerzők azokat a jelentős eseményeket nevezik így, amelyek egy vagy több társadalomban felborítják a fennálló politikai és gazdasági egyensúlyt. Ilyen volt például a pestisjárvány, amely a 14. században elpusztította Európa lakosságának a felét (és nem mellesleg a munkerőpiac szabályainak újraírásával megrengette a feudális rendet); ilyen volt, amikor megnyíltak a kereskedelmi útvonalak az Atlanti-óceánon (ami hatalmas profittal kecsegtető lehetőségeket kínált számos nyugat-európai országnak); és ilyen volt az ipari forradalom is (amely egy gyors, ám pusztító gazdasági átalakulás lehetőségét kínálta világszerte).
Mindez közel ötszáz oldalon, még több részlettel és példával illusztrálva itt.
Fotó: sxc.hu
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!
A “Szegénység receptjé”-t mintha csak Magyarországról írták volna…
Érdekes eszmefuttattás, és bár semmiképp sem szeretném megcáfolni, inkább csak hozzátennék, illetve egy-két észrevételt tennék.
Azok az országok, melyek manapság, illetve a világtörténelem során igen sikeresek voltak, azok versenyre voltak kényszerítve, Az evolúció is azon egyedeknek kedvez, melyek gyorsabban alkalmazkodnak körülményekhez, kihasználják az adódó lehetőségeket és felülkerekednek a másikon. Ez a világtörténelem során is megfigyelhető az ókori Egyiptomtól kezdve napjainkig. Én inkább itt keresném a jelenlegi siker gyökerét.
Ugyanis nagyon szép a politikai berendezkedéssel kapcsolatos idea, azonban ne felejtsük el, hogy rengeteg ilyen intézmény modern találmány. Márpedig az ókori Kína sem úgy nézett ki mindig, mint manapság, két dinasztia is sikerre futtatta a távol-keleti térséget, majd bukott meg, akárcsak mondjuk az igen sikeres Egyiptom, Mitanni, Hatti, Asszíria, vagy az említett maják, inkák. Rá lehet húzni, hogy az innováció hiánya miatt omlottak össze, azonban mivel szemben? Nem egy új politikai eszmék által vezérelt ország, hanem egy másik hódító, vagy akár természeti katasztrófa, illetve a környezet túlhasználása döntött romokba egyes birodalmakat. Lehet mondani, hogy a görögök találták fel a demokráciát, mégsem lett belőle semmi jó sokáig, és mondjuk nem is volt az ugyanaz, mint a modern demokrácia.
Nagyon furcsa az írók időkezelése. Mikor bizonyítani szeretnék a három elv hibáját, akkor képesek igen rövid periódust vizsgálni (pl. Korea esete, a két Németország). Azonban egyrészt a “nemzet” szó is inkább 18-19. századi “találmány”, másrészt igen szűklátókörűség lenne előzmények nélkül vizsgálni a kérdéses országokat, városokat. A politikai körülmények, az adott nemzetektől független eseményeknek köszönhetően alakult másképp sorsuk. Azaz okozat, hogy így alakult, az ok maga tőlük független, és például úgy hívják, hogy második világháborút lezáró békék.
Az, hogy pl. Botswanábán milyen gazdasági csoda zajlik, az megint megítélés kérdése. Afrikáról igen korlátozott adataink vannak, ezt objektívan felmérni szinte lehetetlen (éppenséggel Afrika gazdasági helyzetéről nem rég olvasgattam több forrásból, és nincs két szakértő, amelyik egyetért, a skála pedig a letargikustól a hurráoptimizmusig ér).
És végül: az írásbeliség szintén kulcs. Mi van azokkal a “nemzetekkel”, melyek nem fejlesztettek ki saját írást? Ez nyilván bizonyos fejletlenséget is mutat, hiszen egy bonyolult állam elképzelhetetlen írás nélkül. Ám enélkül is virágoztak olyan birodalmak, mint mondjuk Mali. Amit aztán a fehér ember pusztított el, például az akkor igen sikeres Anglia, hogy aztán visszaessen, és a második világháború alatt a relatíve sikertelen Németországtól reszkessen, és ahogy majd Franciaországgal egyetemben a NATO (USA) védőernyője alá bújjon az első adandó alkalommal a Szovjetunió elől.
Remélem nagyjából követhető, késő van. :)
De elképesztően jó ötlet ilyesmiről is cikket írni!
“a hatékony mezőgazdaság kialakulását lehetetlenné tevő rossz talajt okolja a szegénységért (Jeffrey Sachs közgazdász).”
Szaúd Arábia, Burnei, Izrael és a többi gazdag ország is sivatag. Csak éppen van olyanjuk, amit el tudnak adni és abból gazdagabbak az ottani polgárok, mint az USA vagy Nyugat-Európa polgárai. A lustaság és a motiváció hiánya viszont igaz. Afrika legtöbb részén nem volt motiváció a fejlődésre, ezért megmaradtak dzsungelszinten és könnyű volt őket elhurcolni rabszolgának, majd kizsákmányolni a területeket. Ugyanez igaz volt az amerikai kontinensekre is, Az indiánok is dzsungelszinten éltek, ezért tudták őket legyőzni a telepesek, akik a viszontagságos Európában rá voltak kényszerülve arra, hogy fejlődjenek.
“egyrészt szegénységnek, másrészt pedig annak, hogy a kormányok nem képesek vagy nem hajlandók javítani a közegészségügyet.”
Szerintem meg inkább annak a következményei, hogy a feltételeket megteremtették a túlszaporodáshoz az egészségügy tessék-lássék javításával és az élelmiszeradományokkal, valamint egy tessék-lássék civilizációval aminek következtében kevesebben lesznek ragadozók áldozatai, de ahhoz már nem, hogy élni is tudjanak vele, ne csak szaporodjanak akár vallási okokból, akár azért, hogy az öregeket majd a fiatalok tartsák el.
“Kína fejlődése tehát a politika szintjén dőlt el, nem pedig a vezetők értették meg hirtelen, hogyan működik a gazdaság.”
A kettő szerintem részben párhuzamos egymással. Hülye vezetők = rossz stratégia, értelmes vezetők = hatékony stratégia.
Hülye nép = hülye vezetők hatalomra segítése/juttatása.
Értelmes nép = normális vezetők hatalomra juttatása/segítése, hülye vezetők rezsimjének megdöntése.
“Ördögi kör: a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények közötti szinergia eredményeképp a kizsákmányoló intézmények általában a rendszerváltásokon túl is megmaradnak.”
Ezért nem lesz ebben az országban soha jólét.
Érdekes nézőpont. Tényleg el kellene olvasni a könyvet.
Egyébként szerintem is az, hogy ráfogjuk a földrajzra, vagy másra a szegénységet, az inkább kibújás a probléma alól, semmit megoldás. Jó látni, hogy itt a probléma forrásának az ember lett megjelölve.
Mellesleg az NDK-NSZK, és Korea nem jó példa a földrajzra. Mindkettőben csak ideológiai különbség van, és csak rövid ideje. Ha arról lenne szó, hogy már 500 éve van a két ország egymás mellett, és már kipróbáltak mindent, de egyik mindig gazdagabb, mint a másik, akkor lehetne azt mondani, hogy ugyan az a földrajz, mégis más az eredmény.
Mexikó-USA sokkal jobb példa.
Másrészről a földrajz azért mégsem zárható ki 100%-ig, hiszen melyik országnak van nagyobb esélye a versenyben: egy sivatagból állónak, vagy egy gazdag legelőkből és ásványkincsekkel telinek?
De erre is van ellenpélda: középkor eleje, amikor Európában dúl a sötétség, miközben a sivatagban (Észak-Afrika, Közel-Kelet) pedig az aranykor dúl.
a két korea esetében azért jelentős a külső hatás; észak az önellátásra célzó bunker-pszichózisához és a túlfegyverkezéshez kapott (egy darabig) hátszelet, dél viszont az exporthoz piacot és katonai védőernyőt ami jelentős megtakarítási lehetőség volt a fejlesztésekhez. így a két korea inkább arra példa hogy a jól vagy rosszul megválasztott nagy testvér hogyan sodorja a kicsiket
afrika jelene meg megint olyan mire nincs párhuzam, egy rakás túlnépesedett “ország” ami vonalzóval meghúzott, gyarmati közigazgatásra optimalizált határok között értelmiségi-hiánnyal a hidegháborúban kezdte független karrierjét; dél-amerika szintén nem mondható külső nyomástól mentesnek (monroe-elv eufemizmusa: kolumbia államosítja az usa-tulajdonú csatornát és csodák csodája megszületik a “független” panama ami meg nem tesz ilyet…)
Ha már úgyis összeesküvés portál, akkor a két Korea esete lehet egy politikai kísérleti telep is. :)
Érdekes, hogy fel sem merült bennük, hogy nem ezen jellegzetességek egyikét kellene kinevezni egyetlen OKNAK, hanem ezek összességét. Vagy felmerült, csak ezt nem említette a cikkíró, nem tudom. Továbbá az országok szomszédai, háborús-stratégiai döntései sincsenek megjelölve mint befolyásoló tényezők. Pedig pl. Magyarország gazdasága sem feltétlen itt tartana, ha nem a központi hatalmakkal tartunk a világháborúkban.
Nem olvastam el magát a könyvet, csak sok összefoglalót róla. Szerintem tipikusan a “mondunk is valamit,meg nem is” kategória.Egy kicsit ez is igaz, egy kicsit meg az is. Éltem pl líbiában, éveket. Azért én észrevettem némi mentalitásbeli gondokat is. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, nem szeretnek, és nem is tudnak dolgozni. De ugyancsak személyes tapasztalat Izrael,ahol nagyon ragozni sem kell semmit, elég megnézni Haifán például a palesztin negyedet, meg a város másik részét. De mondhatnám Gázát is, az is önmagáért beszél, amit ott művelnek .Afrika meg szerintem egyértelműen a gyarmatosítás áldozata, talán nem ácsceruzával kellett volna huzogatni a határokat két tea között Londonban. Pont az angolok,meg például a hollandok,arra büszkék, amire nem igazán kellene. Évszázadokra “elástak” népeket. De persze van ellenpélda, Ausztria például. Ők nem gyarmatosítottak. Illetve de, csak nem mentek afrikáig.
Na még annyit, Líbiáról mindig eszembe jut, hogy nincs olyan arab szó (vagy van, csak nem tudnak róla) hogy túlóra. Az óranyilvántartó zsír arabul van, kivéve a túlóra részt, az “overtime”
Én is amondó volnék, hogy az egészet a maga komplexitásában kellene vizsgálni, mert kiragadott példát mindenre lehet találni, és persze minden cáfolatára is. Analógiaként pl. ha megnézzük, hogy az egyes emberek közül kik válnak sikeressé, és miért – milyen tulajdonságaik, képességeik segítik őket ehhez -, akkor ott is azt tapasztalnánk, hogy egészen különböző karrier-történetek vannak, és lehet ugyan olyan általánosságokat megállapítani, mint hogy szinte minden sikeres emberre jellemző, hogy tudott élni az adódó lehetőségekkel – legalábbis némelyikkel biztosan -, hogy legalábbis a kritikus időszakokban keményen megdolgozott a sikerért, stb., de ez önmagában még messze nem magyarázza, hogy miért csak nekik sikerült, és számos más jelöltnek nem.
Egy példa arra, hogy mire gondolok. A protestáns etika szerintem abban az értelemben igenis szerepet játszott egyes országok felemelkedésében, amennyiben szorgalomra és megfelelő munkamorálra tanította a hatása alatt lévőket. Itt nem a vallási vonalon van a hangsúly – ezért mindegy is, hogy mondjuk Franciaország, vagy bármely más nem protestáns ország, amely versenyhelyzetben volt azokkal, utóbb eltanulta vagy helyettesítette ezeket -, hanem azokon a nagyon is praktikus előnyökön – a fentieken kívül a tulajdonjog és a szerződések mindenek feletti tiszteletben tartása is ide sorolható -, amelyek az innovatív, prosperáló gazdaságok egyik alapkövét jelentik. De például Japánban vagy Koreában szintén megvan hagyományosan a szorgalom és a magas fokú munkamorál, és élvezik is ennek előnyeit, ami nyilván ezen országok esetében nem a protestáns etikára vezethető vissza. De – és ez a lényeg – ez mindegy is.
A siker egyik előfeltétele nyilván az adottságok – országok esetében ide nyugodtan besorolhatjuk a földrajzi adottságokat is -, készségek és kompetenciák megléte. Ezek egy részének vannak kulturális, történelmi, stb. előzményei, gyökerei, amik lehetnek különbözőek. A másik kérdés az, hogy adott ország, hogyan képes élni az adottságaival és lehetőségeivel. És a kompetenciák és készségek – akárcsak az emberek esetében – az országok esetében is fejleszthetők, erre való ugye többek között az oktatási rendszer. Az is kérdés, hogy mennyire van egy ország, vagy az elitje rászorítva arra, hogy progresszív irányba haladjon. Fejlessze az intézményrendszert, jogbiztonságot, politikai stabilitást, megfelelően szabályozott gazdasági környezetet, stb. biztosítson. Egész sor afrikai vagy dél-amerikai országot fel lehetne sorolni, ahol az elit belharcaival – amelyet a politikai és gazdasági hatalom megszerzéséért/megtartásáért folytatott, és jellemzően a populizmus és demagógia elburjánzásával járt – simán hazavágta az országot, holott az egyáltalán nem volt szükségszerűség.
Szóval szerintem is bonyolult a kérdés, de abban azért egyetértek a Gábor nevű fenti kommentelővel, hogy a különböző síkokon futó verseny minden bizonnyal kulcskérdés és nem megkerülhető. Magát a könyvet egyébként sajnos még nem olvastam, így ahhoz érdemben nem tudok hozzászólni, de a zanzásított “jólét receptje” elég használhatónak tűnik…
A protestáns etika igen fontos része, hogy “világi hívságokra” nem herdálom el a megszerzett vagyont. Azaz nem költök felesleges luxusra, önmagamra, hanem befektettek, fejlesztek a bejött haszonból.
Azért az északafrikai, arab jólmenő birodalmak rablóbirodalmak voltak. Amíg volt zsakmány ( fizikailag megfogható ), addig jól ment minden, de egyszer elfogyott minden. Ezek a birodalmak szintén csak felhasználói voltak a javaknak, de nem előállítói vagy befektetői tulajdonosok.
Azért mégiscsak vannak kultúrális különbségek, mert az afroamerikaiak noha ugyanúgy az USA-ban élnek mégse olyan sikeresek, a bűnelkövetésben is felűl reprezentáltak és az afro férfiak 80%-ban elhagyják a családjujat ami a szegénységük egyik fő oka.
Tehát a kultúrális kulönbozőségek igen is élnek és hatnak. Ezért nem lehet egy problémát egyetlen elmélettel megmagyarázni semilyen területen. Minden felvetés hat ha nem is döntő mértékben de hat.