Daron Acemoglu közgazdászprofesszor (MIT) és James A. Robinson politológus-közgazdász (Harvard) könyvükben arra keresik a választ, mivel magyarázható a nemzetek eltérő fejlődése. Munkájukban cáfolják a három legnépszerűbb elméletet, majd történelmi példák tucatjaival illusztrálva elővezetik sajátjukat.

Mielőtt azonban röviden bemutatnám teóriájukat, két dolgot érdemes megemlíteni. Egyrészt én csak idézem őket, azaz nem velem kell majd vitatkozni a kommentek között, hanem a két közgazdász elméletével – praktikusan könyvük elolvasása után. Másrészt a szerzők sem mondják azt, hogy mindenre magyarázatot adnak könyvükben. Ehelyett a párhuzamokra fókuszálva megpróbálják bemutatni a jólétet befolyásoló folyamatok egész sorát, s közben tisztázni, ezek során milyen főbb erők hatása érvényesült.

Elsőként jöjjön az általuk tévesnek minősített három elmélet.

A földrajzi adottságok hipotézise

Az elmélet szerint az egyenlőtlenségeket a földrajzi különbözőségek okozzák: a szegény országok nagyrészt a Ráktérítő és a Baktérítő között találhatók, míg a gazdagok elsősorban a mérsékelt égöv alatt. A földrajzi hipotézis egyik verziója szerint a trópusi éghajlati övek lakóinak szegénységét lustaságuk, illetve kíváncsiságuk és az innováció hiánya okozza (Montesquieu), egy másik változat a trópusi betegségek termelékenységre való kedvezőtlen hatásait, továbbá a hatékony mezőgazdaság kialakulását lehetetlenné tevő rossz talajt okolja a szegénységért (Jeffrey Sachs közgazdász).

A szerzők szerint a szegénység és a jólét e földrajzi koncentrációja ad ugyan némi alapot a földrajzi adottságok hipotéziséhez, de ettől még téves:

– A földrajzi elméleteket általánosságban cáfolják többek között a közelmúlt trópusi sikertörténetei (például Szingapúr, Malajzia és Botswana gyors fejlődése).

– A teória nem ad magyarázatot az azonos földrajzi helyeken tapasztalt egyenlőtlenségekre (például a Nogales határváros amerikai és mexikói része, az Észak- és Dél-Korea illetve az egykori NSZK és NDK közötti különbségekre).

– Megbukik az elmélet történelmi szemszögből is (ötszáz évvel ezelőtt Mexikó, az azték állam hazája gazdagabb volt, mint a tőle északra fekvő területek, és az Egyesült Államok egészen a 19. századig Mexikó mögött kullogott).

– A trópusokon nem a talaj minősége az elsődleges oka a szegénységnek, az inkább a földtulajdoni struktúrák következménye, és annak, hogy a kormányok milyen ösztönzőket alakítottak ki a gazdák számára.

– A trópusi betegségek okozta gondok sem okai Afrika szegénységének, azok jórészt inkább annak következményei: egyrészt szegénységnek, másrészt pedig annak, hogy a kormányok nem képesek vagy nem hajlandók javítani a közegészségügyet. A szerzők szerint a 19. századi Anglia se volt túlságosan egészséges hely, de a kormány idővel egyre többet költött a víz megtisztítására, a szennyvízkezelésre és a közegészségügy felállítására. Anglia gazdasági sikereinek nem oka, hanem következménye volt tehát az emberek egészségi állapotának és a várható élettartam javulása.

A kulturális hipotézis

Egy másik széles körben elfogadott elmélet a jólétet a kultúrával hozza összefüggésbe. A teória visszavezethető egészen Max Weber német szociológusig, aki szerint a protestáns etika kulcsszerepet játszott a nyugati társadalom gyors felemelkedésében. A kulturális hipotézis ma már nemcsak a vallásra épít, hanem más típusú hiedelmek, értékek és erkölcsök fontosságát is hangoztatja.

A szerzők ezen elméletek cáfolatára is felvonultatnak néhány példát:

– E teória sem magyarázza például a fent említett két Nogales közötti különbségeket, ahol a kultúra számos aspektusa ugyanolyan a határkerítéstől északra is, mint délre. Mindazonáltal persze lehetnek eltérő normák és értékek, ezek azonban nem okai, hanem következményei a két városrész eltérő fejlődésének. Ugyanez érvényes Észak- és Dél-Korea esetére is: az igaz ugyan, hogy a két ország „kultúrája” ma már nagyon eltérő, de ennek semmiféle szerepe nem volt abban, hogy az ország két fele ennyire eltérő helyzetbe került – a koreai háború előtt ugyanis az országot példátlan nyelvi, etnikai és kulturális egység jellemezte.

– A szerzők Kongó példáján bemutatják: nem igaz, hogy az afrikai kultúrától vagy értékrendtől általában messze állna a modern technológiák átvétele. Akadt ugyanis egy nyugati találmány, amelynek használatát igen gyorsan magukévá tették: ez pedig a fegyver volt, amelyet arra használtak, hogy rabszolgákat ejtsenek foglyul, és exportáljanak. A szerzők szerint az ipari forradalom teremtette gazdasági lehetőségeknek nem az afrikai kultúra vetett gátat, hanem előbb az európai gyarmati rendszer, a függetlenség elnyerése után pedig a hatalomra került afrikai kormányok. A szerzők szerint a kongóiak nem “afrikaiságuk” miatt nem vettek át más fejlett technológiákat, hanem mert erre semmi sem ösztönözte őket – folyamatosan fennállt ugyanis a kisajátítás veszélye.

– Ami Max Weber protestáns etikáját illeti: az újkor első gazdasági sikertörténeteit valóban a többségében protestáns Hollandia és Anglia írta, ez alapján mégsem állítható, hogy különleges kapcsolat lenne vallás és gazdasági siker között. A 19. században a többségében katolikus Franciaország gazdasági teljesítményben hamar utolérte a hollandokat és az angolokat, és Olaszország is ugyanolyan gazdag lett, mint bármelyik protestáns ország. Keletebbre tekintve a gazdaságilag sikeres Kelet-Ázsia egyik országának sincs semmilyen kapcsolata a kereszténységgel, így nincs, ami alátámassza a speciális összefüggést.

– Az “angol örökség” sem csodarecept a sikerre: az egykori brit gyarmat Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália ugyan ma gazdag ország, de angol gyarmat volt Sierra Leone és Nigéria is, mégsem követték példájukat. Ugyanez vonatkozik arra az elméletre is, ami az “európai értékrendszert” – a munkamorált, a zsidó-keresztény értékrendszert vagy a római örökséget – tartja garanciának a fejlettségre. Argentínában és Uruguayban arányaiban több az európai felmenőkkel büszkélkedő ember, mint Kanadában és az Egyesült Államokban, előbbi két ország gazdaságai mégis jóval gyengébben muzsikálnak. Japánban és Szingapúrban pedig csak elvétve akad európai ősöktől származó ember, a két ország lakói mégis nyugat-európai gazdagságban élnek.

– A kulturális tényezők elmélete nem ad választ arra sem, miért vannak olyan óriási különbségek az egyes latin-amerikai országok között – például, hogy Argentína és Chile miért gazdagabb, mint Peru és Bolívia. Ugyanilyen téves a kortárs bennszülött kultúrára hivatkozó érvelés is: Kolumbia, Ecuador és Peru körülbelül azonos jövedelmi szinten van, de míg Kolumbiában csak nagyon kevés bennszülött él, addig Ecuadorban és Peruban sokan vannak.

A tudatlanság hipotézise

A harmadik népszerű elmélet szerint azért vannak egyenlőtlenségek a világban, mert az emberek vagy vezetőik nem tudják, hogyan lehetne egy szegény országot gazdaggá tenni. A tudatlanság hipotézise szerint a szegény országok azért szegények, mert sok a piaci hiányosság, a helyi közgazdászok és a döntéshozók pedig nem tudják leküzdeni ezeket. A gazdag országok pedig azért gazdagok, mert ők jobb stratégiai döntéseket hoztak, és sikerült felszámolniuk a hiányosságokat.

A szerzők szerint a tudatlanság hipotézise a legjobb esetben is csak az egyenlőtlenségek kis részére ad magyarázatot.

– Nem magyarázza sem a jólét eredetét, sem a jelenlegi helyzetet – például azt sem, hogy miért Mexikó és Peru, nem pedig az Egyesült Államok és Anglia vezetett be olyan intézményeket és politikákat, amelyek elszegényítik a polgárok többségét.

– A függetlenségét a 20. század közepén elnyert Ghána kiábrándító gazdaságpolitikájának példáján keresztül bemutatják, hogy értelmetlen fejlesztések végtelen sorát nem foghatjuk teljes egészében a vezetés tájékozatlanságára. A ghánai gazdaságpolitikát az a tény alakította, hogy a vezetés ezekkel az intézkedésekkel tudott politikai támogatást venni magának, és így tudta fenntartani hatalmát.

– A szerzők szerint Kínában sem azért indult be a gazdasági növekedés, mert a tudatlan vezetők hirtelen megvilágosodtak, vagy már nem olyan haszonlesők, esetleg okosabb közgazdászoktól kaptak tanácsot. Inkább arról volt szó, hogy Teng Hsziao-ping és szövetségesei – akik semmivel sem voltak kevésbé haszonlesők, mint ellenfeleik, csak mások voltak az érdekeik – legyőzték befolyásos ellenfeleiket a párton belül, véghezvittek egyfajta politikai forradalmat, radikális változásokat hozva a párt vezetésébe – gazdasági reformjaik pedig piaci ösztönzőket teremtettek. Kína fejlődése tehát a politika szintjén dőlt el, nem pedig a vezetők értették meg hirtelen, hogyan működik a gazdaság.

Mi az oka akkor az egyenlőtlenségeknek?

A szerzők úgy vélik, a hatalmon lévők nem tudatlanságból, tévedésből vagy kulturális okokból “csinálják rosszul dolgukat, hanem szándékosan”. Véleményük szerint az, hogy sikerül-e jólétet teremteni, attól függ, hogy sikerül-e megoldani bizonyos politikai alapproblémákat. Szerintük sem történelmileg, sem földrajzilag, sem kulturálisan, sem etnikailag nem volt determinált Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán gazdagsága Fekete-Afrika és Latin-Amerika ellenében. Nem volt törvényszerű az sem, hogy az ipari forradalom épp a 18. században és épp Nagy-Britanniában induljon el, majd onnan terjedjen szét.

Elméletük szerint a jólét receptje:

– Olyan befogadó gazdasági és politikai intézmények kialakulása, amelyek érvényt szereznek a tulajdonjogoknak, egyenlő feltételeket teremtenek és befektetésre ösztönöznek.

– Széles körű politikai hatalommegosztás, bizonyos fokú politikai centralizációval.

– Tartós gazdasági növekedés, amelynek alapfeltétele az innováció. Utóbbi elválaszthatatlan a teremtő rombolástól, amely során a gazdaságban a régi helyét átveszi az új, és amely a politikában is felborítja a kialakult erőviszonyokat.

– Kedvező körforgás: a befogadó politikai és a befogadó gazdasági rendszerek közötti pozitív visszacsatolások, amelyek segítségével tovább fokozódik a befogadó jelleg.

jolet2

A szegénység receptje:

– Kizsákmányoló gazdasági intézmények: lehetőséget adnak egy szűk csoportnak megfosztani a többséget az erőforrásoktól, hogy figyelmen kívül hagyhassák a tulajdonjogokat, és ne ösztönözzék a gazdasági aktivitást.

– Szinergikus kapcsolat a kizsákmányoló gazdasági intézmények és a kizsákmányoló politikai intézmények között.

– Nem engedélyezett a teremtő rombolás, mivel az alááshatja a kizsákmányoló intézményeket uraló elit hatalmát,

– Politikai instabilitás: a kizsákmányoló intézményrendszerben a politikai hatalom igen vonzó, ezért a különböző csoportok hajlandóak küzdeni is érte, ami rettenetes erőket léptet működésbe (például véget nem érő háborúk formájában)

– Ördögi kör: a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények közötti szinergia eredményeképp a kizsákmányoló intézmények általában a rendszerváltásokon túl is megmaradnak.

szegenyseg1

A szerzők szerint azonban sem az ördögi kör, sem a kedvező körforgás nem abszolút. Az emberiség történelme során ugyan a kizsákmányoló intézményrendszer volt a jellemzőbb, mégis akadtak olyan társadalmak, amelyeknek sikerült a kitörés, és át tudtak térni befogadó intézményekre. Szerintük egy jelentősebb intézményi átalakulás – amely előfeltétele a gazdasági átalakulásnak – mindig a meglévő intézményrendszer és egy kritikus fordulat közötti kölcsönhatás eredményeként következik be.

És hogy mik ezek a kritikus fordulatok? A szerzők azokat a jelentős eseményeket nevezik így, amelyek egy vagy több társadalomban felborítják a fennálló politikai és gazdasági egyensúlyt. Ilyen volt például a pestisjárvány, amely a 14. században elpusztította Európa lakosságának a felét (és nem mellesleg a munkerőpiac szabályainak újraírásával megrengette a feudális rendet); ilyen volt, amikor megnyíltak a kereskedelmi útvonalak az Atlanti-óceánon (ami hatalmas profittal kecsegtető lehetőségeket kínált számos nyugat-európai országnak); és ilyen volt az ipari forradalom is (amely egy gyors, ám pusztító gazdasági átalakulás lehetőségét kínálta világszerte).

Mindez közel ötszáz oldalon, még több részlettel és példával illusztrálva itt.

Fotó: sxc.hu

Ha szeretted ezt a bejegyzést, ez is tetszeni fog: Tényleg a 20. volt a történelem legvéresebb százada?