Victor Lustig 1890-ben született a csehországi Hostinné városában, amelynek polgármestere az édesapja volt – derül ki a nemrégiben megjelent Svindlerek című könyvből. A több nyelven beszélő Victort Párizsba küldték továbbtanulni, ő azonban hazárdjátékokkal kezdett foglalkozni, hogy fedezhesse tékozló életvitele költségeit. Szélhámosként óceánjárók játékasztalai mellett kezdte pályafutását, aztán jöttek a komolyabb ügyletek – többek között bankjegy- és váltóhamisítások. Jóllehet csalásaival mai értéken számolva több millió dollárt tulajdonított el, ezek az összegek luxuskiadásaira gyorsan el is mentek. Karrierje az 1930-as évek derekán ért véget, amikor az Egyesült Államok szövetségi rendőrsége leleplezte nagyszabású váltóhamisítását.

Így adta el az Eiffel-tornyot

A franciául kitűnően tudó, montreali csalása után 1925-ben Párizsba érkező Lustig egy kávézóban üldögélve olvasott arról egy helyi újságban, hogy az 1889. évi világkiállításra épített Eiffel-torony fenntartási költségei hatalmas terhet rónak a francia államra. A cikk írója a probléma megoldásaként felvetette a vakmerő ötletet, hogy az eredetileg ideiglenesnek szánt tornyot értékesíthetnék ócskavasként.

Lustig fejében azonnal megszületett a csalás terve. Minisztériumi levélpapírokat, valamint hivatalos névjegyeket hamisíttatott, majd ezek birtokában sürgős tárgyalásra hívott egy elegáns szállodába több ismert párizsi vaskereskedőt. A posta és táviratügyi minisztérium államtitkáraként Lustig visszautasíthatatlan üzletet ajánlott nekik: az Eiffel-torony megvételét. Elpanaszolta, hogy a szerkezet fenntartása túl költséges, ezért az eleve ideiglenesre tervezett – és sokak szemét bántó – tornyot haladéktalanul értékesíteniük kell ócskavasként.

A kereskedőket arra kérte, hogy – mivel a torony lebontása minden bizonnyal nagy feltűnést kelt majd – a vállalkozást tartsák titokban a részletek véglegesítéséig. Lustig a vendégeket ezután egy bérelt limuzinnal terepszemlére vitte, majd bejelentette: az ajánlatokat mielőbb várja.

Ő maga már a megbeszélés végén tudta, hogy annak az André Poissonnak az ajánlatára fog igent mondani, aki már régóta vágyakozott Párizs vezető üzleti köreibe. A hazatérő Poissont ugyan felesége csaknem lebeszélte a gyanús gyorsasággal levezetendő ügyletről, a kereskedő aggályait azonban Lustig magabiztosan eloszlatta.

Az ügylet végén a csaló ráadásul nemcsak az Eiffel-torony vételárával nyúlta le a kereskedőt, hanem még a közreműködéséért járó csúszópénzzel is. Lustig a zsákmánnyal azonnal felszállt a Bécsbe tartó vonatra. Számítása bejött: Poisson valószínűleg túlságosan szégyellte magát az ügy miatt, így a rendőrséget sem értesítette.

Egyszer volt Budán…

Nem szerepel a fent idézett könyvben, de Lustig állítólag egy hónap – más források szerint fél év – múlva visszatért Párizsba, hogy újabb vaskereskedőket fűzzön be. És bár az angol nyelvű trivagyűjteményekben a Lustig neve mellé leggyakrabban kapcsolt jellemzés szerint ő volt “az ember, aki eladta az Eiffel-tornyot… kétszer!”, Hahner Péter történész könyve szerint második próbálkozása már nem volt sikeres: leleplezték, és menekülnie kellett. Az egész történetet egyébként Hahner szerint magától Lustigtól ismerjük, aki büszkén mesélte el egy amerikai újságírónak.

Fotó: Bibliotheque nationale de France