Bár a legenda a pontos dátumot – 1655. április 13-át – is megjelöli, Hahner Péter történész szerint az akkor 17 éves XIV. Lajos ilyet nem mondott. Az igaz, hogy az ifjú király – miután vadászat közben meghallotta, hogy a legfelsőbb bíróság a háta mögött tárgyalja rendeletei törvényességét -, vadászszerelésében a legfelsőbb bíróság épületébe viharzott. De a formaságokat még így sem hagyta figyelmen kívül, nem rontott be ostorát csattogtatva, és azzal sem fenyegetőzött, hogy ő lenne az állam. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint ezt mondta:

“Uraim! Mindenki tudja, milyen szerencsétlenségeket vont maga után a bíróság ülésezése. Ezeket akarom megakadályozni. Hagyják hát abba a tanácskozást a rendeletekről, amelyeket átadtam, s amelyeket végre kívánok hajtatni. Első elnök úr, megtiltom önnek, hogy bármilyen gyűlésezést engedélyezzen, és ilyesmit egyikük sem indítványozhat”.

Amik ugyan kemény szavak, de állammal való összehasonlítás nincs a szövegben, azt minden bizonnyal a király halála után kapcsolták a nevéhez.

A Napkirály agresszív uralkodását és “abszolút” monarchiáját szimbolizáló legenda Hahner szerint már csak azért sem állja meg a helyét, mert a történetnek itt nem lett vége. A letorkollt bírák ugyanis nem ijedtek meg a fiatal királytól, és folytatták lázongásukat. Az ügyet végül a színfalak mögött alkudozásokkal, vesztegetéssel és kölcsönös engedményekkel zárták le.

További olvasnivalóAz abszolút monarchiáról mai szemmel. Az állam én vagyok!