Érdekes anyagot szemlézett a The Atlantic a minap: a The Cleveland Press-nél dolgozó John W. Raper 1944 márciusi cikkét. A Manhattan terv titkosságát veszélyeztető, Forbidden City című írásában – teljes egészében ezen a blogon olvasható el – Raper többek között beszámol arról, hogy

– Új-Mexikóban nyaralva egy 8-20 négyzetmérföldes, rejtélyes településre bukkant,
– ahol körülbelül 5-6 ezer ember él és dolgozik egy titkos projekten,
– és ahonnan eltávozni csak speciális engedéllyel lehet,
– bejutni pedig még ennél is nehezebb,
– a város feje egy Dr. Oppenheimer nevű fizikus, akit a helyi újságok második Einsteinként emlegetnek,
– azt beszélik, a keze alá dolgozók nem csinálhatnak végig egyetlen feladatot sem, befejezetlenül adják tovább a munkát kollégáiknak, azok pedig kis idő múlva megint másoknak,
– a helyiek egy része tudni véli, hogy valamiféle vegyi fegyver készül a telepen,
– mások szerint robbanóanyagok fejlesztése folyik,
– megint mások arról beszélnek, hogy egy olyan rejtélyes sugárfegyveren dolgoznak, ami leállít minden motort, s ezáltal a német gépek maguktól lepotyognak az égből,
– mindenestre a környéken szörnyű robbanásokat hallani,
– és néha az arra járók kocsijai is leállnak, legalábbis erről beszélnek ismerősök ismerősei.

A The Nuclear Secrecy blog szerzője szerint e cikkel igen kritikus információk szivárogtak ki a Manhattan tervről. Mint az a blogbejegyzés lábjegyzeteiből kiderül, a Raper által összegyűjtött információk nem voltak ugyan teljesen pontosak, egy értő szem mégis könnyen rájöhetett volna, mi folyik Los Alamosban. A clevelandi újságíró ugyanis

– jól behatárolhatóan megjelölte a kísérletek helyét,
– az abban résztvevők számát,
– ezáltal pedig fény derülhetett a projekt súlyára is,
– megjelölte a kísérletek tudományos vezetőjét, amiből értők számára kiderülhetett, hogy a dolog az elméleti fizikához kapcsolható,
– és szót ejtett a robbantásokról is.

A cikk ennek ellenére mégsem váltott ki nagy visszhangot, és ez rávilágít a 40-es évek és napjaink oknyomozó újságírói munkájának különbségére – írja a The Atlantic szerzője. Míg egy hasonló anyag manapság megjelenése után pillanatokon belül végigfutna a világon, és újabb és újabb lapok esnének neki a témának, a negyvenes évek háborús sajtószabályozása gyorsan elsüllyesztette a sztorit. Letiltották a cikk átvételét, nem engedték, hogy más sajtóorgánumok foglalkozzanak vele, az újságírót pedig állítólag csak a kora mentette meg attól, hogy büntetésből a frontra dobják.

A titok rejtve maradt, az ellenfél nem figyelt fel a clevelandi lapban megjelent cikkre – vagy ha fel is figyelt, nem tudott mit kezdeni az információval.