A bejegyzés apropója Dési János egy friss facebookos bejegyzése, amit a cink.hu egyik szerzője fedezett fel, és mely a Tavaszi szél vizet áraszt betanításának egy epizódját idézi fel:

“A koncert előtti napra, július 26-ra pedig nagy fogadást szerveztek az akkori Intercontinental szállóba, ahová a hazai közélet legjelesebbjeit invitálták meg. Mester Ákos, a reformista és megkerülhetetlen 168 óra című műsor felelős szerkesztője is a vendégek közt volt, ám ő nagylelkűen átadta a meghívóját Farkas Zoltánnak. Ha egyszer úgyis ő dolgozik ezen az ügyön. Farkas Zoli puccba vágta magát és izgatottan elindult a fogadásra. Annyira izgatott volt, hogy tévedésből egy órával elnézte az időpontot. Mint később kiderült, szerencsére nem egy órával később ért oda, mert akkor ez a történet sem születhetett volna meg. De ezt akkor még nem sejtette. Csak azt, hogy valami gond lehet. Bolyongott elveszetten az Inter épületében, egyre inkább gyanakodva, hogy valami nem stimmel, ugyanis sehol sem találta a fényesnek hirdetett partit. És ekkor, amikor már minden reményét elveszítette, az orra előtt felpattant egy ajtó és kilépett rajta Mercury. Odaügetett Zolihoz és azt a logikus kérdést tette fel, hogy tud-e magyarul. Az igenlő választ hallva felettébb elégedetten bólogatott, talán még a szája szélét is megnyalta. De ez azért nem teljesen biztos ma már. De az igen,hogy előrántott egy cetlit,amelyen a „Tavaszi szél” szövege volt olvasható, már annak, aki tud magyarul olvasni, és arra kérte rádiós barátunkat, hogy tanítsa meg neki a dalt. Zoli ma úgy emlékszik, hogy egy pillanatig úgy gondolta, enged a kapacitálásnak és el is énekli a minden magyar gyermek által jól ismert nótát. De aztán győzött férfias szemérme. A világ egyik legjobb énekesét talán mégsem neki kellene egy még oly egyszerű dallamvilágból sem korrepetálnia. Így hát a szövegre szorítkoztak. S felteszem Farkas Zoli a maga szokott alaposságával vette át Tavaszi szél vizet áraszt/virágom, virágom/minden madár pááárt váháálaszt/ virágom virágom sorokat. Ahogy ma elnézem ezt a felvételt, mester és tanítványa egyaránt nagyot alkotott.” – idézi a cink.hu Dési facebookos bejegyzését.

(A szöveget olvasva rögtön írtam is egy gratuláló levelet Zolinak, aki közel egy évig főszerkesztőm volt a hvg.hu-nál. Zoli annyiban kiegészítette, pontosította a visszaemlékezést, hogy a szöveg alapos átvételére sajnos nem volt idejük. Épp csak belekezdtek egy kis kiejtésgyakorlásba, ami legfeljebb két-három percig tartott, azután Mercuryt visszaszólították.) 

A második anekdotát a Lángoló Gitárok blog egy interjújából vadásztam, és a Queen előzetes terepfelmérésének állít emléket:

“A Queen mindig előreküldte az egyik tagját tájékozódás céljából, mielőtt egy számára ismeretlen országban lépett volna fel. Hozzánk Brian May és két kísérője érkezett jó egy hónappal a koncert előtt. Éppen őket vártam az Intercontinentalban – ugyanis az egyik fontos dolog, amiről meg akartak bizonyosodni, hogy a helyi szervezők meg tudják-e védeni az inkognitójukat –, amikor hívást kaptam. Angolul szólt bele egy hang, és elmondta, hogy lerobbant a limuzinjuk, de eljutottak valahogy a legközelebbi falu kocsmájáig. „Merre vannak?” – kérdeztem rémülten. „Valami bájatorbegi a hely neve” – hangzott a válasz. Tehát a biatorbágyi kocsmához kellett hajtanom lóhalálában, miközben lelki szemeim előtt már a falu teljes lakossága rárontott Brian Mayre, és a ruháit tépkedte. Berohantam a helyre, ami egy lepukkant, füstös vidéki kocsma volt, férfiak üldögéltek az asztaloknál a hosszúlépésükkel, szemben pedig egy mindenféle kilöttyintett lőrétől nedves fémpult, amin három, tetőtől talpig bőrruhába öltözött ember könyökölt. És hihetetlenül boldogan vigyorgott! Egy fillér nem volt náluk, csak hitelkártya, a kocsmáros meg vállon veregette és megkínálta őket keverttel, Brian még évekkel később is emlegette, hogy milyen finom volt a kevört. Megvendégelték anélkül, hogy bármi sejtelmük lett volna arról, hogy ő a Queen gitárosa, és ez rendkívüli boldogsággal töltötte el.”

A harmadik sztori pedig Hegedüs László Multimedia-igazgatóval tavaly készített hvg.hu-interjúból származik, és a koncert előtti és alatti bonyodalmakról számol be:

A Népstadionbeli koncert tele volt problémával: voltak bombafenyegetések, de szerencsére minden alkalommal én vettem fel a telefont, és azt mondtam – robbantson nyugodtan. A show elbűvölően sikerült, ezért is lett később a címe Varázslat, bár ez a hangulatra volt inkább igaz. A zenekar a színpadon rengeteget hibázott, elsősorban azért, mert zavarták őket a kamerák, főleg az, hogy az operatőröknek 10 percenként filmkazettát kellett cserélni. A közönség ebből semmit nem vett észre, akik pedig a VHS-t látták, egy tökéletes Queen produkciót kaptak.” 

Nekem is van saját sztorim a Queen pesti koncertjével kapcsolatban, igaz én – már csak a koromból fakadóan is – nem voltam ilyen közel a tűzhöz, sőt, még csak a nyolcvanezer szerencsés néző közé sem kerültem be. Körülbelül 10 éves voltam 86-ban, és olyan nagy Queen-fanatikus, hogy kiharcoltam és átvertem mindenkin, hogy Queen lehessen az örsnevünk. Éppen életem első külföldi útjáról érkeztem haza Brac szigetéről, és a vonat befutásakor tudtam meg pesti nagynénémtől, hogy nem sikerült jegyet szerezni a koncertre. Van viszont helyette a Rod Stewartra, próbáltak vigasztalni, róla viszont még életemben nem hallottam, azt sem tudtam, hogy embert vagy együttest takar-e a név. Arra viszont még emlékszem, hogy a koncertet követő farsangon Freddie Mercurynak öltöztem, és elég sok ember előtt elénekeltem a Tavaszi szél vizet árasztot. Milyen jó, hogy akkor még nem voltak videokamerák és okostelefonok!

A kommentek között meséljétek el a ti sztoritokat is a pesti Queen-koncerttel kapcsolatban!