A lista összeállítója vegyesen bánik a hivatkozásokkal: van, hogy oldalszámra pontosan megmondja, hol találhatjuk az idézet (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.), más esetekben viszont nemcsak az idézett mű címe, hanem a szerző keresztneve sem derül ki (N. Erbersberg bécsi tudós – XIX. század) – így aztán nehéz helyzetbe kerül, aki az állításokat ellenőrizni szeretné. De azért meg lehet próbálni, lássuk (aztán még a végén beszélhetünk az egésznek az értelméről):

magyarnyelvNicholas Lezard kritikája Szerb Antal “Utas és Holdvilág”-ról a The Guardien-ben 2004. ERTL ISTVÁN fordítása): “A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanemegy szuper-intelligens földönkívüli-faj, amelynek sikerült egybeolvadnia az emberiséggel, s csak műveik zsenialitása és nyelvük teljes érthetetlensége árulja el őket.”

Ha rákeresünk a kulcsszavakra, hamar kiderül, létezik olyan cikk (igaz, nem 2004-es, hanem 2001-es), amiben megjelenik valami hasonló. A teljes kontextust látva azonban kiderül: nem konkrét állításról van szó, hanem egy kétszeresen idézőjelbe tett mondatról. A cikk szerzője – egy brit újságíró és irodalomkritikus – ugyanis a szájába adott mondatokat nem maga mondja, hanem csak másokat idéz, ráadásul az idézetet egy “tudósok félkomolynak minősített megállapítása” értékeléssel minősíti is. Tehát ez nem az ő véleménye, csupán felidéz egy régi jó viccet, amely egykor arra reflektált, hogy milyen sok magyar dolgozott az előremutató amerikai tudományos projektekben:

“It has been semi-seriously proposed by baffled scientists that Hungarians are not actually native earthlings, but a super-intelligent extra-terrestrial race which has managed to blend in with humanity, only giving themselves away by the genius of their works and the absolute impenetrability of their language.”

Ráadásul a “fordító” Ertl István neve is furcsa körülmények között került bele a szövegbe: ő csupán pontosítani akarta a fenti szöveg magyar cikkbeli fordítását. Kiigazító olvasói levelének jutalma az lett, hogy az ő félmondat verzióját idézték, sőt még fordítóként is megjelent. Innen származhat a hibás 2004-es dátum is:

„A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuperintelligens földönkívüli faj, melynek sikerült egybeolvadni az emberiséggel azáltal, hogy megajándékoztak minket műveik zsenialitásával és nyelvük teljes érthetetlenségével” – így fordítják a Szerb Antalról szóló cikkben (HVG, 2004. február 21.) Nicholas Lezard kritikus mondatát a The Guardianből. Valójában nincs itt szó ajándékról. Az eredeti szöveg szerint: „A magyarok tulajdonképpen nem is földi lények, hanem egy szuperintelligens földönkívülifaj, amelynek sikerült egybeolvadnia az emberiséggel, s csak műveik zsenialitása és nyelvük teljes érthetetlensége »árulja el őket«.”
ERTL ISTVÁN
FORDÍTÓ (LUXEMBURG)

Grover S. Krantz amerikai kutató: “A magyar nyelv ősisége Magyarországon /…/ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv,megelőzte az újkőkor kezdetét /…/ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi.”

Ennek a szövegnek a forrása Grover S. Krantz Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című könyve. A szerző egy excentrikus antropológus professzor volt, akinek kedvenc témája a Nagylábú néven ismert kriptozoológiai teremtmény vizsgálata volt. Bár nem ez volt egyedüli kutatási területe, a tudóstársai által lenézett téma iránti elkötelezettsége miatt az utókor számára leginkább így maradt fenn az emléke (no meg úgy, hogy ő az a tudós, akinek csontvázát bárki megnézheti egy múzeumban: holttestét ugyanis tudományos célokra ajánlotta fel, azzal a megkötéssel, hogy kutyája csontvázával együtt állítják ki).

Ami a magyar nyelvvel kapcsolatos megállapításait illeti: a hivatalos verziótól eltérően azt a nyelvtörténeti sci-fibe illő nézetet vallotta, miszerint még jóval a honfoglalás előtt “az összes egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról”. Műve magyar fordításának előszavából megtudhatjuk azt is, hogy “Krantz professzor időközben bizonyos korrekciókat hajtott végre könyvében“, és e korrekció “bizonyos visszalépést jelent elméletének a magyar nyelvre vonatkozó részében”. “A korábbiakkal szembe – mely szerint a magyar a legrégibb helyben maradó, mezolitikus nyelv Európában – most azt javasolja, hogy a magyar nyelv 10000 évvel ezelőtt Nyugat-Afganisztánból jött be a Kárpát-medencébe, és noha még így is a legrégibb nyelv, de nem mezolitikus” – írja a fordító.

Berglund svéd orvos és műfordító: “Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

A Magyar Nemzet hivatkozott száma valóban megszólaltatta Ove Berglundot, József Attila egy svéd fordítóját 2003-ban. Az idézett interjúrészlet így hangzik:

“– Milyennek tartja a magyar nyelvet? Hogy tetszik, ha ugyan tetszik?
– Egzotikusnak, de azt nem tudom megmondani, hogy szép-e vagy nem, mert ahhoz már – hiába nem értem – mégis túlságosan az enyém. Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”

Mint ahogy azonban arra a Nyest.hu cikke rámutat, a molekuláris biológiából nagydoktorizó, orvosként dolgozó hobbifordító Ove Berglund nem tud magyarul, nyersfordításokból és angol szövegekből dolgozik. A Nyest szerzője az idézett mondatot elemezve megállapítja: “valaki tett egy kijelentést valamiről, amit nem ismer közelebbről. Olyan témáról beszél, melynek nem szakértője. A kijelentés, amennyiben egyáltalán értelmezhető, egyértelműen téves. (…) Ezt a mondatot bárhol, bármilyen formában idézni értelmetlen és felesleges.”

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: “…Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.” (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)

Ha Teller ezt mondta 1991-ben, az ugyanúgy lehetett bók a kommunizmusból megszabaduló Magyarország polgárai felé, mint egy őszinte, szentimentális megállapítás a hosszú idő után hazalátogató tudóstól. Felesleges lenne e szubjektív véleményre másképp – például valamiféle szabályként – tekinteni: utóbbi esetben ugyanis minden magyarul jól beszélőnek Tellerhez hasonló tudósnak kéne lennie, a világ nagy elméinek pedig tudniuk kellene magyarul.

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: “Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”

Ennek az idézetnek a forrása egy 2005-ös dátumozású kivonat, amelyre állítólag egy amerikai archívumban bukkant leírója, és amelyet aztán szabad fordításban, párbeszéd alakban közölt. Attól tartok, ennél közelebb nem jutunk az eredeti rádióanyaghoz, de a források további finomításáig érdemes figyelembe venni Révész Tibor figyelmeztetését Shaw-t illetően. A világirodalom anekdotakincse című könyve szerint Shaw egy alkalommal ugyanis állítólag azt mondta: “Az én rendkívüli nyilatkozataim olyanok, mint a Rembrandt-képek; olyan magas árat fizetnek értük, hogy hamisításuk egész számottevő iparrá fejlődött”. (na, ennek az idézetnek ki jár utána?).

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): “Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.”

Hogy ki volt N. Erbersberg, és miben volt tudós a 19. században, ennyi infóból nem sikerült rájönnöm, így csekkolni sem tudtam. Hátha ti több sikerrel jártok.

Jakob Grimm meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is volt, mondta: ” A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”.

A német Jacob Grimm – aki a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt – a felsoroltak közül talán a legautentikusabb forrása lehetne egy dicsérő megállapításnak: nyelvész volt, több nyelvet is ismert, tehát alapja is lehetett az összehasonlításra. Hogy valóban mondott-e ilyet, nem derül ki, talán ha a gyűjtő pontosítaná a forrását, ezt is megtudnánk.

Mire jók az ilyen listák?

Semmi kivetnivaló nincs azon, ha egy adott nyelvről készített dicsérő összeállítás megdobogtatja az anyanyelvűek szívét. Mindenki szeret egy olyan kincset birtokolni, amire mások – kiváltképp ha azok világszerte elismert nagy elmék – csodálattal tekintenek.

Ugyanakkor – mint az a fentiekből kiderül – a kiválasztott idézetek nagy részét a relevancia, kis részét pedig a pontosság és hitelesség miatt érdemes távolságtartással kezelni. Öt-hat hasonló dicsőítő mondatot talán más nyelvek esetén is lehetne találni, minden csak a ráfordított időtől függ.

Az pedig egyenesen tévútra vezet, ha e véletlenszerűen kiragadott mondatokból túlzott következtetéseket vonunk le, például ha Teller Ede mondatát (“egy nyelv van, s az a magyar”) a Biblia mondataival (“Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala”) vetjük össze, és összefüggéseket keresünk közöttük – mert ilyen próbálkozás is van.

A lista apropóján megkerestem Czibere Mária nyelvészt, aki a Groningeni Egyetem oktatójaként vizsgálta a nyelvi mítoszok szerepét a nemzeti identitás kialakulásában. Szerinte a fenti példák egy folyamatba illeszkednek bele: a magyaroknak mindig is fontos volt az önreklámozás, ami különösen akkor volt értékes, ha a dicsérő szavakat külföldiek szájába adhattuk. A nyelvi mítoszok célja az identitás erősítése, a különlegesség érzetének fenntartása – mutat rá Czibere.

Pár levélváltás után megkaptam Czibere gyűjtőmunkájának egy eddig publikálatlan leiratát is, amelyből kiderül, hogy a kutató félszáz hasonló idézetet elemzett, és ezeket hasonlóságaik alapján csoportokba sorolta. A fentieken kívül megjelent gyűjtésében a magyar nyelv ősiségét hangsúlyozó Sir John Bowring is, aki egyes források szerint száznál is több nyelven értett, de – bár a magyart is tanulmányozta – nem volt nyelvész. A magyar nyelvről szóló munkájával kapcsolatban felmerül az a gyanú is, hogy inkább volt figyelemfelkeltő országimázs-akció, Esterházy Pál Antal londoni nagykövet pénzelése mellett, mint komoly nyelvészeti munka. A 19. században alkotó brit politikus, irodalomtörténész és filozófus gondolatai ráadásul a különböző magyar fordítások során is sérültek, mint azzal Bánhegyi Zsolt is foglalkozott 2004-ben. (Bánhegyi írásából többek között az is kiderül, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi István is találkozott Bowringgal, és nem volt jó véleménnyel róla – leírása szerint az angol úgy nézett ki, mint egy szélhámos.)

Tanulmányában Czibere megemlíti azt a nem egy alkalommal itt is felhozott megállapítást, miszerint még akkor sem biztos, hogy egy idézet releváns, ha megtaláljuk a mondott helyen. Az értékelés előtt ugyanis meg kell néznünk a kontextust, a szerző témában való jártasságát, írásának motivációit, a fordítás okozta esetleges anomáliákat.

Fotó: sxc.hu