A Rendőri Sajtóiroda 50. évfordulójára 1930-ban készült évkönyvben Szekula Jenő örökíti meg az egymással harcoló bűnügyi újságírói klikkek kamuhírháborúját.

frohlich“Volt olyan boldog idő is, mikor a rendőri sajtóiroda nem volt a Zrinyi-utcában, — hanem künn volt a ligetben, a Beketow-cirkuszban. Ha nem is hivatalosan, de a valóságban így volt mégis. Itt gyűltek össze a rendőri riporterek s ha nem is nézték végig minden este az akrobaták mutatványait, — legalább künn ültek a büffében s frissen habzó sörökkel csillapították szomjukat s unalmukban néha egy-két pár tormás virslit is elfogyasztottak. (…) Az újságírók azért voltak itt, mert iderendelte őket a riporterkirály, akit Fröhlich Jánosnak hívtak s ebben az időben a cirkusz titkára is mellékesen. S minthogy elfoglaltsága miatt nem ért rá a rendőrségre bejárni, hát idehelyezte ki a sajtóirodát. Alattvalói pedig hűségesen követték, mert Fröhlichnek mindig volt valami szenzációja, olyankor is, mikor a főkapitánysági palota csak úgy kongott az eseménytelenségtől s a nyári hőségben párolgó aszfalt fölé az uborkaszezon terítette ki vészes árnyát.
— No … János, van valami ujság? — kérdik a többiek, mikor a jóságosképű vörös óriás megjelent táborukban.
— Hogyne .. . hogyne, mindjárt lediktálom, — mondotta, jelentősen hunyorítva vöröses szemhéjával. — Egy korsó sört megiszom előbb.
Ivott… csak ivott… s közben szaporán hunyorgatott, a szemével, mintha az eszét törné valamin … s ezalatt megszületett a szenzáció is. Abban a pillanatban találta ki. Valami regényes szerelmi történet… sikkasztás, amerikai párbaj, amelynek szereplői külföldiek voltak többnyire, de a szálak ide nyúltak el Budapestre. S hogy valószínűsítse a történetet, egyik-másik detektivbarátja, vagy ügyvédismerősének nevét is belekeverte a históriába, akik utólag sohasem tiltakoztak az ajándékba kapott reklámoztatás ellen.
— No, pupákok, hát hegyezzétek a fületeket! — mondja Fröhlich. — Itt a szenzáció.
Abban az időben még nem voltam regényíró, – rendőri riporter voltam, de nem tartoztam a kiváltságosok társaságához, az úgynevezett nagykartelhez, amelyik Fröhlich szárnyai alatt gyűlésezett. Én és még egy-két ifjú költő — közöttük Marton István, a korán elhunyt drámaíró is, búsan üldögéltünk a komor főkapitányságon, előre megsejtve, hogy hiába vagyunk a forrásnál, megint le fogunk maradni valami „nagy eseménnyel”, legalább is a riporterkirály egyéni híreivel.
Másnap, mint rendesen, hívat a szerkesztő.
— Ez sincs meg … — mondja, vörös ceruzával keretezve körül a kimaradt szenzációt.
— Ez hasalás! … — kiáltok föl elkeseredetten.
— Már hogy volna hasalás — mondja a szerkesztő sanyarú ábrázattal. — Hiszen ‘minden lap megírta. Éppen csak mi maradtunk le.
De én már akkor sejtettem, hogy Fröhlich maga költi a szenzációit. Sőt egyszer utánavágtam valamelyik riportjának s meg is győződtem róla.
— Ezt én is utána tudom csinálni… — mormogtam magamban. Valami kis fantáziám nekem is van, — gondoltam már bontakozó regényírói gőggel.
Harmadnapra megszületett a kirekesztettek szenzációja is.
A címe: „Az északi sark aranyhegyei“. Nem jelent meg máshol, csak az én és szűkebb társaságom lapjaiban. Arról szólt, hogy valami külföldi szélhámos azzal az ürüggyel, hogy valahol, arktikus vidéken egy szigetet fedezett föl, amelyben kiaknázatlan aranybányák vannak, sok embertől hatalmas pénzösszegeket csalt ki. Budapesten is fölütötte a tanyáját, az „Arany Sas”-szállodában lakott, ahol Sztepó Szavarov néven volt bejelentve, — itt is szedett néhány áldozatot, de attól való félelmében, hogy a rendőrség lefülelheti, hirtelen elutazott.
A hatalmas szenzáció megjelent és lön nagy összeröffenés a nagykartell cirkuszi berkeiben. Próbálták cáfolni is, de azt nem tagadhatták le, hogy az Arany Sas-ban csakugyan lakott egy Szavarov nevű ember. Szavarov szegény pedig nem cáfolt, mert valószínűleg világéletében nem is olvasott magyar lapokat.
Egymásután rukkoltunk ki, nagyobbnál nagyobb szenzációval. Az ötödik szenzáció megjelenése után Fröhlich fegyverszünetet kötött velünk s azontúl már mi is a cirkuszban söröztünk.”

Spekuláció a jövőről

A jubileumi kiadvány szerzői az akkori régmúlt és jelen állapotainak leírása mellett a jövőről is spekuláltak. Turcsányi Gyula például így képzelte el a “rendőri sajtóirodát ötven év múlva”, azaz 1980-ra:

fokapitanysagNincs messze az idő, amikor a sajtóiroda tulajdonképen technikai laboratórium lesz. Rádió, dróttalan telefon, távolbalátó, a mai forrongó élet sok-sok új és várható találmánya ott lesz minden riporter asztalán. Utódaink már technikusok lesznek és az lesz a jó riporter, aki „több állomást tud fogni” szóban és képben.
Természetesen a bűnözők is „lépést tartanak” a nagy fejlődéssel. Hol lesz már a vízumcsalás, lúgkőmérgezés és egyéb mai súlyos probléma, amiről annyit ankéteznek. Vagy betörőtársaságok, amik trafikbódékat fosztanak ki? A jövő betörői gázálarccal dolgoznak és kisebb trükkjük abból áll — nem akar tanácsul szolgálni, — hogy gáztámadással elkábítanak egy egész várost és kirabolnak mindenkit. Hol lesz akkor az ujjnyom keresés?
A riporter pedig kényelmes székében ül a sajtóirodában, bekapcsolja a távolbalátó készüléket és a többi technikai csodát és megvan az eredeti helyszíni tudósítás.
Ha ötven év múlva az akkori sajtóreferens lihegve jő és jelenti a sajtóirodában:
— Uraim, az Erzsébet sugárút 2158. számú ház 36-ik emeletén levő lakásban holtan találtak egy grand dámát. Állítólag a szokott trükkel követték el a gyilkosságot, az éter hullámain keresztül küldték a gyilkos mérget.
— Nem érdekel — szól a riporter, — adják ki a kőnyomatosban két sorban.”