A közelmúltban a Facebookon újra felbukkant Ottlik Géza A nyomdában című írása, amelyben a márciusi fiatalokkal összekacsintó Landerer alakja elevenedik meg előttünk. Ezzel egyidőben a kommentek között az a sokat hangoztatott vád is megjelent, miszerint Landerer Bécs fizetett ügynöke volt. Lássuk előbb a történetet, aztán a többit:

“A Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán, a magkereskedés, dohánytőzsde, műköszörűs helyén valaha Landerer és Heckenast nyomdája állott. Kilencvenöt évvel ezelőtt, egy szerdai napon néhány fiatalember nyitott be ide. Ólomfényű délelőtt volt, a havas eső minduntalan elállt s újra megeredt. Ilyen időbe a jó kutyát is kár kiverni.

Az utcán mégis nyüzsgött a nép: diákok, nők, kürtőkalapos polgárok. Landerer Lajos már várta a küldöttséget. Petőfi előrelépett, kezében a Tizenkét Pont és a verse kéziratával. “Azért jöttünk – szólt -, hogy a két kéziratot kinyomassuk.”

“Lehetetlen, uraim – felelte Landerer szenvtelenül. – Nincs rajta a cenzor engedélye.” A küldöttség tagjai zavartan néztek össze. Hamarjában nem tudták, mitévők legyenek most. Ekkor Landerer egy lépést tett Irinyi felé, és ezt súgta: “Foglaljanak le egy sajtót!”

Irinyi rátette kezét a legnagyobbik sajtógépre, és Landerer fejet hajtott: “Az erőszaknak nem állhatok ellent.”

Habozás nélkül munkába fogtak. A nyomda kék zubbonyos munkásai, akik némán figyelték a jelenetet, most megmozdultak. “Éljen a sajtószabadság!” – kiáltották. A két kéziratot szétvagdalták, és tíz betűszedő lázas sietséggel kezdett dolgozni. Azután megindultak a gépek, s fél tizenkettőre Irinyi kiránthatta a hengerek közül a “Mit kíván a magyar nemzet?” legelső, festéktől nedves példányát. Kilépett vele az utcára, és meglobogtatta a feje fölött; tomboló lelkesedés fogadta. A nap dátumát harsogta az emberek közé, hogy tanulják meg.” (A teljes szöveg elolvasható itt.)

A fenti történetben a márciusi fiatalokkal összekacsintó Landerer megítélése korántsem egyértelmű: korának legképzettebb nyomdászáról kortársai ugyanis azt híresztelték, hogy besúgó volt. Bizonyítani azonban Kenyéri Kornélia sajtótörténész szerint hitelt érdemlő dokumentummal senki nem tudta e vádakat – a szakirodalomban is csak egymásra történő hivatkozások láncolatával találkozni.

Perújrafelvétel Landerer Lajos ügyében című írásában Kenyéri úgy véli: Landerer ugyan valóban részt vett Kossuthnak a Pesti Hírlap éléről 1844-ben való eltávolításában (ahova ő maga hívta 1841-ben), e kérdésben azonban inkább az anyagi érdek motiválhatta, mint a politikai meggyőződés. És ugyanígy: bár Landerer gyakran dicsekedett Metternich pártfogásával, ez azonban Kenyéri szerint nem indok arra, hogy kortársai jelentésgyártó spionnak tartsák.

A sajtótörténész úgy véli: a hagyományos értelemben vett besúgó vádak megalapozatlanok, s ezt Landerer 1848-as tevékenységén túl Kossuthnak az irányába tanúsított viselke­dése is cáfolhatja. Amikor ugyanis a pénz­ügyminiszter Kossuth önálló bankjegy és nyomda létrehozása mellett határozta el magát, Landererhez fordult. Vajon rábízta volna-e Kossuth a legbizalmasabb nyomda felszerelését Landererre, ha a kamarilla ügy­nökének tartotta volna? – teszi fel a kérdést Kenyéri. Sőt, Kossuth később sem volt bizalmatlan, amikor a bankógyár más-más városokba való menekítésével bízta meg a nyomdászt.

Landerer tisztasága mellett szólhat még igen látványos forradalom- és trónfosztásünneplése (“meghunyászkodásból, haszonlesésből nem szoktunk ennyire ünnepelni” – írja Kenyéri), szerepe a 48-as Közcsendi Választmányban, a szabadságharc utáni bujdosása, közélettől és munkától való eltiltása – mutat rá a sajtótörténész.

Kenyéri szerint Landerer alakjának értékelésekor a bizonyítékkal alá nem támasztott besúgóvádat és az adott politikai hely­zetben megnyilvánuló önérdek-érvényesítést kellene a mérleg egyik serpenyőjébe helyezni, s a cenzúra nélkül nyomtató, a bankjegynyomdáért felelősséget vállaló Landerer Lajos személyiségét a másikba.

Fotó: Bődey János