Kísérletek a 19. századból

A kérdés már 1812-ben felvetődött egy francia pszichológus, Julian Jean Cesar Legallois fejében, de az éles tesztre csak 1857-ben került sor, amikor is Charles Éduard Brown-Séquard neurológus egy levágott kutyafejet próbált véradagolással életben tartani – írja Elephants On Acid című könyvében Alex Boese. Leírása szerint ez pár percre sikerült is neki, de aztán az állat nagy kínok között kimúlt.

Kudarca nem kedvetlenítette el követőit, sőt pár évtized múlva Jean-Baptiste Vincent Laborde már emberen próbálta bizonyítani az értelem létezését fejlevágás után. Laborde egy Campi nevű elítélt törzsétől megfosztott fejét próbálta friss vérrel életre kelteni, kísérlete azonban kudarcot vallott. Bukását a lenyakazás és a fej laborba szállítása között eltelt hosszú időre fogta, ezért újabb tesztalanyt kért. A szintén gyilkos Gagny feje már jóval gyorsabban, kivégzése után hét perccel érkezett házhoz. Nyaki ütőerét egy élő kutya ütőeréhez csatlakoztatva Laborda egy darabig “életben” tartotta a fejet, de a kivégzett férfit így sem tudta tudatára ébreszteni.

Vele egy időben a hasonlóan mániákus Paul Loye házi guillotine-t állított fel Sorbonne-i laborjában, hogy kutyák százainak lenyakazásával próbálja beírni magát a tudomány nagykönyvébe. De neki is csak annyit sikerült megállapítania, hogy bár a száj és az orrlyukak még percekig mozoghatnak, a lefejezett alanyok tudata szinte a nyakazás pillanatában megszűnik.

1905-ben Gabriel Beaurieux férkőzött egy Launguille nevű elítélt fejének közelébe, hogy – legalábbis leírása szerint – megállapítsa: a lefejezett ajkai és szemhéjai 5-6 másodpercig mozogtak, sőt nevét hallva szemei két alkalommal is jeleztek.

Mit mond a modern tudomány?

A New Scientist nem természetes halálokat összehasonlító cikke szerint a nyakazás következtében a halálozás különösen gyorsan bekövetkezik, gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy az agyat elválasztjuk a törzstől; tudatát az áldozat körülbelül 2-3 másodpercen belül veszíti el. Engedékenyebb források szerint ez akár 10, vagy 15 másodperc is lehet, ennyi idő után veszti el eszméletét az áldozat.

Vannak persze olyan élőlények, amelyek jó eséllyel túlélhetik lefejezésüket, és olyanok is, amelyek alapvetően nem, de egy-egy példányuknak valahogy mégis összejön (lásd a jobboldali képet).

Legutóbb holland tudósok fejeztek le patkányokat, megállapítva: az eszméletvesztés 4 másodperc, a halál pedig 17 másodperc múlva állt be. Találtak viszont e kísérletben valami olyasmit, amire ők sem számítottak: körülbelül egy perccel a nyakazás után újra jelentkezett egy pármásodperces aktivitás az állatok agyában, amit ők a halál agyhullámának neveztek el.

Életben tartás mesterséges eszközökkel

Érdemes megemlékezni a fentieken túl azokról az állatkísérletekről is, amelyekben különböző segédeszközökkel hosszabbították meg a szerencsétlen alanyok életét (szenvedését).

Ezek egyike Szergej Brukonyenko szovjet tudós kísérlete, amely során – véralvadásgátló szerek és egy primitív szív-tüdő szerkezet segítségével – sikerült egy levágott kutyafejet három órán túl “élve” tartani.

A szovjet tudomány élenjárását igazoló mutatványt egy 1928-as nemzetközi tudóstalálkozón is prezentálták, bemutatva azt is, ahogy a fej különböző hang- és fényhatásokra reagált – sőt még egy darab sajtot is lenyelt.

A kísérlet a nagy ír drámaíró, George Bernard Shaw figyelmét is felkeltette. 1929-ben arról írt a Berliner Tageblattban: a tudománynak így kéne biztosítania, hogy öreg és betegeskedő tudósai hosszú időn át hasznos segítői lehessenek az emberiségnek.

Nyílt levelében egy nagy előadótermet vizionált, lelkes hallgatókkal, akik mesterségesen életben tartott professzorfejeket hallgatnak. Sőt, az irodalmi Nobel-díjas szerző ennél is továbbment:  azon is elgondolkodott, hogy egy ilyen technika segítségével ő maga is hosszú időn át diktálhatna mesterdarabokat.

A lefejezett kalóz, aki még futni is tudott

Az átlagembereket persze már jóval a tudomány érdeklődése előtt foglalkoztatta a fejnélküliség kérdése. Legendák, mítoszok tucatjait lehetne sorolni a fejnélküli lovas legendájától a fejnélküli motoros rémmeséjéig, ezek azonban inkább visszatérő szellemek, mint éppen elhunyt emberek történeteit elevenítik fel.

A fenti jelenséghez leginkább Klaus Störtebeker története passzol, akinek állítólag 1401-ben vették fejét. A legenda úgy tartja: a német kalóz kivégzése előtt azt kérte, hogy kegyelmezzenek meg minden olyan emberének, aki előtt fej nélkül el tud futni. Störtebeker féltucat (más verziók szerint tucatnyi, illetve 11) embere előtt futott el fejvétele után, de azért csak ennyi előtt, mert a hóhér galád módon elgáncsolta – írja Werner Bartens Orvosi tévhitek lexikona című könyvében, hozzátéve: ilyen mutatványra az ember agyától elválasztott teste természetesen nem képes.

De hogy ettől függetlenül a legenda vége is meglegyen: a hamburgi hatalmasságok végül nem tartották meg szavukat, és mindegyik kalózt kivégeztették (sőt utána még a velük szemtelenkedő hóhért is), így hiábavaló volt Störtebeker fejvesztett futása. Ha kíváncsiak vagytok, miként árnyalja a klasszikus Störtebeker-képet az NDR pár évvel ezelőtti dokumentumfilmje, a Wikin erről is olvashattok.

A Störtebeker-történetnek egyébként egy 21. századi felvonása is van – a kalóz feltételezett koponyája 2010 januárjában eltűnt a hamburgi múzeumból. Az ellopott állítólagos maradványokat 1878-ban fedezték fel a hamburgi kikötő átépítésekor, annak a helynek a közelében, ahol régen a tengeri banditákat kivégezték, majd fejüket karóra tűzve közszemlére tették. A múzeum 2004-ben ugyan megpróbálta azonosítani a koponyát Störtebeker leszármazottainak DNS-mintái alapján, de kudarcot vallottak – adta hírül 2010-ben az MTI. A múzeum weblapjáról az is kiderül: a koponyát 2011 márciusában a rendőrség megtalálta és visszaszolgáltatta a múzeumnak.

A bejegyzés angol verziója: DO PEOPLE REALLY STAY CONSCIOUS AFTER BEING DECAPITATED?