Az minden történelemkönyvben benne van, hogy a második világháború után Tito független külpolitikája miatt gyorsan összeütközésbe került Moszkvával, és emiatt Sztálin kizárta Jugoszláviát a Kominformból. A lépést bojkott és propagandaháború követte, utóbbi egyik fejezeteként kapta Tito az “imperialisták láncos kutyája” jelzőt. Egy ehhez kapcsolódó történettel jelentkezett Dóra, először májusban, aztán másfél havonta diszkréten emlékeztetett rá. A sztori így szólt a tolmácsolásában:

“Amikor Hruscsov az enyhülés jegyében 1955-ben meglátogatta Titot, Tito úgy fogadta, hogy jobb kezében egy (“láncos”) kutyát tartott pórázon és jelezte, hogy nem tud vele kezet fogni.”

Az első netes keresések nem sok sikerrel jártak. Az egyedüli, amit sikerült kideríteni, hogy a történet – mint az egy Mécs Imre-interjúból kiderül – nem csak Tito-Hruscsov relációban, hanem Tito és a magyar küldöttség szereposztásban is ismert:

“A legfelsőbb pártvezetés Moszkva által ki volt rendelve Tito marsallhoz kanosszát járni. Korábban Rákosiék láncos kutyának nevezték Titot, ezért Tito a delegációt egy kutyával fogadta, aminek a nyakán lánc volt. Ezt a láncot fogta és ezért nem fogott kezet a magyarokkal. Tíz napig volt ott a delegáció és egyszerűen nem érzékelték, hogy mi történik Budapesten.”

A két feltételezett incidens ügyében négy, a kort jól ismerő szakértőt is megkerestem. S bár mindannyian inkább legendának, mint valóságnak titulálták a sztorit, érdekes adalékokkal szolgáltak a szereplőkről és a korról.

A protokoll súlyos felrúgása lett volna

Hornyák Árpád, a PTE BTK Modernkori Történeti Tanszékének tanára azért nem tartja valószínűnek a láncos kutyás történetet, mert a kézfogás elhagyása minden diplomáciai protokoll felrúgását jelentette volna, és ezt valószínűleg nem kockáztatta volna meg Tito sem.

Rámutatott arra is: tény, hogy a magyar delegációt nem ugrálták körbe 56 októberében, de az általa ismert dokumentumokban ilyen incidensről nem esett szó, mint ahogy a visszaemlékezésekben sem talált rá utalást.

Legenda, ami talán Tito kutyaszeretetén alapul

Nem találkozott a legendával Sajti Enikő sem, aki Tito monográfiája írásakor igyekezett minden angol és szerb nyelvű forrást elolvasni a témában.

Ami biztosan nem legenda szerinte, az az egykori jugoszláv államfő és kutyái közötti szoros kapcsolat. Egyrészt Luks nevű farkaskutyája mentette meg Tito életét a sutjeskai csatában, s mivel vadászni is szeretett, több kedvenc vadászkutyája is volt.

E kutya-ember kapcsolat mélységére rámutatandó, Sajti a Forrás című folyóiratban megjelent cikkéből idézi Rex József volt jugoszláv partizán és a belgrádi magyar követség másodtitkárának 1947-48-as nyilatkozatát:

„Nehezemre esik ünneprontónak lenni, de Tito arany késsel és villával, Rosenthal tányérból, sonkával etette Tigris nevű farkaskutyáját. Alig egy héttel előbb voltam az ifjúsági vasútvonal építésénél a boszniai hegyekben, ahol hóban és fagyban dolgoztak a lelkes fiatalok, napi fél kg. kukorica kenyér és napi két leves mellett.”

Kutya nélkül is “hatalmas személyes győzelem”

Vékás János, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa szerint Tito Hruscsovhoz és a Szovjetunióhoz való viszonya nagyon összetett, ambivalens, és mostanában is kerülnek elő új anyagok, amelyek árnyalják a képet.

Ami a magyar küldöttséget illeti: Vékás is elismeri, hogy Tito magasról lenézte őket, de semmi nem utal arra, hogy erőt pazarolt volna egy ilyen színjátékra.

A két legenda kapcsán a kutató két valós eseményt idéz. Az egyik a Hruscsov vezette szovjet küldöttség 1955. május 26-ai, belgrádi látogatása, melynek során repülőtéren mondott beszédében Hruscsov kijelentette:

Őszintén sajnáljuk mindazt, ami történt és határozottan szakítunk mindazzal, ami ebben az időszakban felhalmozódott. Részünkről ide soroljuk azt a provokátori szerepet is, amit a nép most leleplezett ellenségei, Berija, Abakumov és mások játszottak”. A szovjet küldöttség meglepetésére Tito nem mondott válaszbeszédet, hanem intett, hogy a küldöttségek induljanak el a gépkocsik felé. Itt kutya biztos nem volt – teszi hozzá a kutató.

Az esemény apropóján Vékás szerint a New York Times Szovjet Canossa címmel arról írt, hogy „a találkozó Tito marsall hatalmas személyes győzelme”. A megbeszélések végén aláírták ugyan a közös nyilatkozatot, de alapvető nézetkülönbségek maradtak fenn a két fél álláspontja között. Az állampártok viszonyának szabályozására csupán egy évvel később, Moszkvában került sor. [Bilandžić 1999, 354-357.]

Magyarok Belgrádban

Szintén Vékás idézi a magyar párt- és kormányküldöttség (Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István) 1956 októberi belgrádi látogatását, ahol a jugoszláv küldöttséget Aleksandar Ranković vezette, tagjai pedig Svetozar Vukmanović, Vladimir Bakarić, Lazar Kolisevszki, Dobrivoje Radosavljević, Dušan Petrović voltak.

A hivatalos program a 16-án Tito által adott fogadással ért véget, noha a látogatás programjának végét 23-ikára tervezték.

Vékás szerint itt sem valószínű, hogy olyasmi történt volna, amit a legendánk állít, „intimebb” találkozóról pedig egyik esetben sem tud. Mindenesetre megígérte, ha talál érdekesebb adalékot, elküldi.

A Politika kézfogós fotója

Az 56-os magyar látogatásról egyébként oldalakon át lehet olvasni az MTI archívumában (az itteni híradásokat természetesen érdemes megfelelő forráskritikával kezelni), ahol a küldöttség érkezéséről többek között így írnak:

A vonatból egymás után szálltak ki Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István. Alekszandar Rankovics odalépett Gerő Ernőhöz és forrón kezet szorított vele. Két úttörő virágcsokrokat nyújtott át Gerő elvtársnak. Felhangzott a magyar jugoszláv himnusz, utána Gerő elvtárs lépett a mikrofonhoz és az alábbi beszédet mondotta:

Ugyanitt Titó és a magyar küldöttség találkozójáról a Tanjug hírügynökségre hivatkozva így ír az MTI:

“Az elvtársi és baráti légkörben lezajlott délelőtti megbeszélések után Tito elvtárs a Beli Dvorban ebédet rendezett a vendégek tiszteletére.”

És itt találtam azt az alábbi lapszemlét is, amely utal egy kézfogós fotóra. Úgyhogy ha valaki közületek Szerbiában olyan helyen jár, ahol elérhető a Politika 1956. október 16-ai száma, ne habozzon beszerezni nekem:

“A Politika első oldalának tudósitását két fénykép kíséri, amelynek egyike Gerő Ernő és Joszip Broz Tito, a másik pedig Gerő Ernő és Alekszandar Rankovics kézfogását örökiti meg.“

Gerő és a “láncos kutya” kézfogása már 56 júliusában téma volt

Három hónappal a fenti jelenet előtt az MTI – “Szigorúan Bizalmas” címkézésű jelentésben – a Szabad Európa rádió 1956. július 23-ai adását idézte, ahol Gerő Ernőt “interpellálták” egy elképzelt beszélgetésben:

“Interpelláló: Tisztelt Gerő párttitkár úr! Rákosi lemondásának magyarázatául arra hivatkoztak, hogy ő már két éve beteg. Célzást tettek arra is, hogy hogy Rákosi belátta, hogy rágalmazta Titot és ezáltal lehetetlenné vált. Ezek után nem értjük, miért nevezte ki Moszkva Rákosi helyre? Tudunk arról, hogy ön is beteg, legalább erre hivatkoztak. Tudomásunk van arról, hogy Gerő úr, ön is éppúgy gyalázta Titot, mint Rákosi.
Gerő: Ez méregkeverés. Nehezíteni akarják a jó viszony helyre állítását Tito elvtárssal /Közbeszólás: Ön láncos kutyának nevezte Titot./
Gerő: Nem emlékszem, hogy én ezt a kifejezést használtam volna /Nevetés./
Interpelláló: Tisztelt Gerő párttitkár út! Mindjárt felfrissítem az ön emlékezőtehetségét: Ön 1952. március 19-én felköszöntötte Rákosi Mátyást…
Gerő: Na és?
Interpelláló: … 60. születésnapja alkalmából. Na és? Vagyis ön akkor Rákosit győzelmünk szervezőjének nevezte. /Közbekiáltások/ Igen, akkor ön szó szerint azt mondotta, hogy az imperialisták ránk uszították a Tito-Rankovics-féle láncos kutyáikat a pártunkba belépett átkos Rajkkal együtt. De – tette ön hozzá – szerencsére résen állt Rákosi elvtárs.

Interpelláló: Tisztelt Gerő párttitkár úr! Ön belpolitikailag és külpolitikailag – Révaival és társaival együtt – éppen olyan tehertétel, mint Rákosi. Hogyan akar ön kezet fogni Titoval, akit láncos kutyának nevezett? /Nevetés/”

Az elképzelt beszélgetés így végződik: “Kedves hallgatóink. Ilyen lenne egy interpellációs nap az országgyűlésben, ha ott a független magyar nép képviselői is ülnének.”

Hazazavart vadász és szerbponty

A Magyarország 20. századi társadalomtörténetével foglalkozó Majtényi György – aki maga is inkább legendának minősítette a történetet – egy klasszikus túlkompenzálós emléket elevenített fel megkeresésemkor. A történésznek Sándorfalvi László fővadász mesélt arról a Bűvös vadászok című történelmi dokumentumfilmben, hogy amikor Kádár Titót Soponyára vitte vadászni, egy segédvadászt hazazavartak, mert láncon vitte a kutyáját, és nem akarták, hogy ez a látvány rossz képzeteket szüljön Titóban.

És a végére: ugyan csak áttételesen kapcsolódik a történetünkhöz, de egy hasonló, kompenzálós történelmi adomát én is találtam a neten, Cseresnyési László egyetemi oktató egy írásában: “Egyetemista koromban hallottam a budai Sípos étterem egykori pincérének a történetét, akinek a politikai ébersége következtében néhány hétig szerepelt a halászkert étlapján egy addig ismeretlen étel — szerbponty (Karpfen auf serbische Art). Ezen apró nyelvi forradalom azonban hamar a hamvába halt: a jugoszláv és a magyar testvérpártok viszonya újra megromlott, és egy már-már elfeledett név jelent meg az étlapon — rácponty.”