A csontokat a Bori Györgynek kellett odaadnunk, hogy ne kapjanak rajta. Ő volt a mészáros orgazda, ki a meggyilkolt embereket fölnégyelte, és a húst fölosztotta. Igenis a fejeket a közepén kettévágta, és az agyvelőt megette” – idézi Zsigárd Mihály 1782-es vallomását a HVG. Az önmagát, valamint számos rokonát kannibalizmussal vádló fiatalt három nap múlva Kemencén negyven társával együtt halálra ítélték. Zádori Zsolt cikkéből kiderül: az elítéltek mindegyike cigány volt, akikről Magyarország területén a XVIII. század elejétől már „veszedelmes söpredékként” beszéltek.

Ami a kemencei persorozatot illeti, eleinte senki nem kételkedett a cigányok bűnösségében, és abban sem, hogy évtizedeken át emberek tucatjait tüntethették el nyom nélkül. A bírák nem hallgattak Náthy Ferenc közvédő józan érveire, miszerint az ütleggel kikényszerített beismerő vallomás semmit sem ér, ha nincs tanú és tárgyi bizonyíték.

Máig nem tisztázott, mi ösztökélte mégis a hatóságokat arra, hogy végezzenek a cigányokkal. A helytartótanács hisztérikus állapotokról számolt be, a falusi nép állítólag a cigányok ellen fordult, és a hatóság tartott a parasztok önbíráskodásától. Kérdés az is, hogy a bírák miért nem elégedtek meg a rablógyilkosság-sorozat vádjával, mi szükség volt a kannibalizmus bizonyítására is, amely tényállást a hazai büntetőszabályok nem is ismerték.

A cikk szerzője szerint a cigányokról ekkoriban olyan rémhíreket is meséltek, hogy gyerekeket lopnak, méghozzá ételnek. Valahogy úgy, ahogy a zsidók a hamis, de a XX. századig tovább élő vérvád szerint a keresztény gyerekeket, hogy mindenféle mágikus praktika érdekében a vérüket vegyék. Kannibalizmussal amúgy a korábbi évszázadokban Európa-szerte többfelé is vádolták a cigányokat, az Ibériai-félszigettől Erdélyig.

Az ügyben II. József császár magyarázatot követelt, majd menesztette a kivégzéseket siettető Erdődy grófot. Történészek szerint az uralkodóban viszont fel sem merült a kivégzettek esetleges ártatlansága, őt igazán az bőszítette fel, hogy a vármegyék saját szakállukra döntöttek a tömeges kivégzésekről. Az azóta publikált dokumentumokból hiába vált nyilvánvalóvá, hogy a kemencei cigányok nem ettek embert, az ítélet ma is nemegyszer bukkan fel „bizonyítékként” cigányellenes megnyilvánulásokban.

A „cigánykannibalizmus” gyanúja a XX. század elején is megjelent Magyarországon, többek között amikor Pest megye egyik csárdájában, Dánospusztánál 1907-ben meggyilkolták a fogadóst, a feleségét, a lányát és a kocsisukat. A támadók a nőket előbb megerőszakolták – az újságok eleinte azt állították, hogy falatoztak is belőlük. Az áldozatok boncolásánál viszont hamar kiderült, hogy a harapásnyomok kéjgyilkosságra és dulakodásra utaltak. Csakhogy ezt nem hozták nyilvánosságra, így a közvéleményt sokáig tévhitben tartották. További XX. századi kannibalizmusvádak a HVG keretes cikkében.

A teljes cikket elolvashatjátok itt.

Fotó: fortepan.hu