A rajongók első kézből ismerhetik a regény keletkezésének hivatalos verzióját, hiszen arról az írónő maga mesélt regénye 1831-es kiadásának előszavában. Innen (is) értesülhetnek az olvasók Shelley-ék svájci nyaralásáról, a szomszéd Lord Byron által javasolt költőversenyről és egy késő esti rémtörténet-mesélésről, ami után Mary Shelley olyat álmodott, hogy hosszú bizonytalankodás után végre beindult a fantáziája. Az írónő szerint ez a holdfényben született álom – egy teremtménye mellett térdeplő, sápadt diák képe – alapozta meg Frankenstein figuráját, sokan azonban az 1831-es bevezetőt inkább marketingfogásnak tartják.

A kételkedők mellett szól, hogy a korábbi – Göncz Árpád által is lefordított, 1818-as – bevezetőben az álomról még szó sem esik, illetve, hogy az írótársak visszaemlékezéséből az derül ki: a kiírás után Shelley nem sokat tipródott történetén, hanem gyorsan nekiállt a munkának. Ellene pedig, hogy ráérő texasi csillagászok közel kétszáz évvel később sem sajnálták az időt és pénzt arra, hogy bebizonyítsák: csillagászati szempontból nézve a történetet nincs okunk kételkedni Shelley verziójában.

Akik hittek abban, hogy életet adhatnak

E bejegyzés viszont nem az írónő visszaemlékezésének megerősítéséről vagy cáfolásáról szól, hanem azokról a valós történelmi szereplőkről, akik megalapozhatták a regény főhősének alakját. Mary Shelley ugyan soha nem nevezte meg, kiről mintázta főhősét, de a kor elektromossággal kísérletező “újjáélesztői” inspirálóak lehettek karaktere formálásakor – írja Alex Boese Elephants On Acid című könyvében.

Boese megemlíti többek között az olasz Luigi Galvanit, aki kíséreltezései során mozgást csiholt ki halott békák combjából. Ő maga állati elektromosságra gyanakodott, 1791-ben publikált kutatásai után azonban sokakban felmerült a gondolat, vajon nem errefelé kell-e az élet titkát keresni.

Nem kellett sok idő, hogy fanatikus tudósok embereken kezdjenek kísérletezni: Galvani unokaöccse, Giovanni Aldani például nagy sikerrel turnézta körbe Európát holttestek elektromos áram általi mozgatásával. Alanyai kivégzett bűnözők voltak, akiket marionett-bábuként mozgatott; előadásai legbizarrabb része a szemek felnyitása volt. Shelley ezeket a kísérleteket valószínűleg még nem láthatta (Aldani leghíresebb londoni produkciója idején mindössze hatéves volt), de hallhatott, vagy olvashatott róluk később – például a London Times lelkendező beszámolójában.

Ha volt valaha tudós, akire a leginkább hasonlít Frankenstein karaktere, az Boese szerint Karl August Weinhold. Pedig a hallei egyetem professzora a német törvények tiltása miatt nem embereken, hanem főleg kismacskákkal kísérletezett. Azokkal szemben viszont nem ismert könyörületet: a háromhetes cicákat lefejezte, gerincvelőjüket eltávolította, és a helyére amalgámot öntött. Leírása szerint az így megdolgozott kisállatok rövid időre életre keltek, és körbetáncolták laboratóriumát.

Történészek szerint ha Weinhold végre is hajtotta ezeket a kísérleteket, erről szóló beszámolója erősen túlzó: egy agy és gerincoszlop nélküli macska ugyanis egészen biztosan nem ugrál körbe a szobában, akármennyi áramot is pumpálunk bele. A fenti tudósokhoz hasonlóan a zombimacskák életrekeltőjével kapcsolatban is felmerült, hogy Shelley róla mintázta Frankenstein doktort, de ez – tekintve, hogy Weinhold kísérleteinek 1817-es publikálása idején az írónő már dolgozott regényén – valószínűtlennek tűnik.

Akkor már inkább az az Andrew Crosse lehetett a minta, aki kristályokat akart előállítani elektromos áram segítségével, de – bevallása szerint – ehelyett rovarszerű élőlényeket teremtett élettelen anyagból. Kísérleteit a média akaratán kívül is felkapta (kreálmányainak nevet is adtak – acarus crossii), aminek köszönhetően Crosse igen sok fenyegetést kapott vallásos polgártársaitól. Helyi farmerek arra panaszkodtak, hogy az amatőr tudós teremtményei kiszöktek, és tönkretették termésüket, egy pap pedig ördögűző szertartást végzett Crosse házánál.

A hamarosan Frankenstein gúnynévre keresztelt Crosse kísérletei ugyan jóval Shelley regényének megjelenése után láttak napvilágot, Boese szerint mégsem elképzelhetetlen, hogy ő volt az írónő egyik inspirálója: egy jóval korábbi, 1814-es előadásán ugyanis a fiatal Mary Shelley is jelen volt, és beszámolók szerint igen nagy hatással volt rá Crosse.