Sose volt még olyan gyámoltalan királya a magyarnak, mint ez az istenadta cseh ember. Mikor a fejére tették neki a Mátyás király koronáját, ijedten sóhajtott fel: – Hej, urak, nehéz nekem ez a korona! – Ne hordozd, ha nehéz – nevettek a magyar főurak. – Dobzse, dobzse – mosolygott a király, s csakugyan nem törődött többet se koronával, se országgal” – olvasható a II. Ulászlóról szóló legendákban, de a róla szóló Wikipedia-bejegyzésben se találni sok jót.

Mai történészek szerint azonban Ulászló hatalomra kerülése után gyorsan rendet teremtett, a Hahner által hivatkozott Tringli István történész pedig egyenesen úgy véli: Dobzse László politikáját béke és igazságosság jellemezte; mindkét elv szakítást jelent Mátyás utolsó évtizedének politikájával.

A közös cseh-magyar királyság és a lengyel uralkodóval való rokonság olyan szövetségi hátteret biztosított a királynak, hogy egyetlen európai állam sem támadt Magyarországra.

A Habsburgokhoz való közeledés sem árulás volt, a szerződés megfelelt az ország érdekeinek, hiszen csak egy nagyobb európai szövetség szállhatott szembe az Oszmán Birodalommal (hogy az összefogás végül nem jött létre, nem Ulászló hibája volt, az ország déli határainak megtartása pedig valószínűleg Mátyásnak sem sikerült volna).

Nagyszabású törvényhozói munkája eredményeképpen II. Ulászló alatt megszületett az addigi legnagyobb magyar törvénykönyv, és az újabb kutatások szerint a Jagellók korában jelentős gazdasági fejlődésre kerülhetett sor. Ami a kultúrát illeti: gyorsan terjedt az írásbeliség, a magyar nyelvű irodalom pedig kifejezetten virágzásnak indult.

Hahner szerint tehát semmi okunk, hogy II. Ulászló korát a romlás és hanyatlás időszakának tekintsük. A történészek korábban ugyan előszeretettel idézték a pápai nunciusként tevékenykedő Burgio báró súlyos kritikáit, melyek szinte az anarchia és züllés korszakaként jellemezték a Mohács előtti évtizedeket, csakhogy Burgio jelentései szélsőségesen elfogultak voltak.