“Már kisfiúként édesapja ‘ki tudja, hogy igaz-e?’ sztorijait hallgatta. … a kis Iván gyanúját csak megerősítette, hogy apja ezeket, akár a népmeséket, mindig kicsit másképp mesélte. Hol hozzátett, hol elvett belőlük. Mindenki nevetett rajtuk, csak fia kötözködött: múltkor még nem így volt! Szerette az összefüggéseket, a történetek szereplőit egymáshoz kötni. Már akkor megfordult a fejében, milyen jó lenne kideríteni néhány történet eredetét. Persze, sokra máig nem derült fény. Például arra, amikor valaki felszállt a buszra, és a jegye árát a szájából adagolta ki, egyforintosokban. Állítólag Laci bácsi, a buszsofőr megadhatná a választ, de Marinov Iván saját bőrén tapasztalta, hogy az emlékezet folyamatosan változik, befolyásolható. Felnőtt fejjel azon is elgondolkodott, hogy ezeket a sztorikat a családi archívumból egy könyvbe gyűjtse össze. Nem érdekli már, hogy igazak vagy sem, maguk a történetek váltak fontossá. … Saját emlékezete húsz éven át csapta be a foci berkein belül. Kedvenc csapata a Crvena Zvezda. Mindenkinek lelkesen mesélte, hogyan alakult ki az irántuk való szeretete, ám a közelmúltban rá kellett jönnie, hogy egy olyan meccsen lett a szurkolójuk, amelyen nem is ők játszottak” – satöbbi, satöbbi. Debreczeni Rita írása.