– Mit gondol a tudatlanságról, mennyire veszélyes a történelmi tudatlanság?
 
– Azt mondanám, kétfajta tudatlanság van. Az egyik egyszerűen tudatlan, nem is érdekli, de legalább nem fogalmaz meg tételeket, nem színezi ki úgy a történelmet, ahogy neki tetszik. Ez a másik típus. Az elsőt lehet sajnálni, de nem biztos, hogy kell, mert nincs rá szüksége, megelégszik az ismereteivel. Ilyen rétege a társadalomnak mindig volt. De időnként felszaporodnak azok az emberek, akik szintén tudatlanok, de ezt nem tudják. Ők egy-egy foszlányból csinálnak maguknak ideát, elhiszik, és másokkal is elhitetik.
 
– Történészként hogyan szemléli a világot, ha megnéz egy filmet, elolvas egy könyvet vagy épp csak megáll egy festmény előtt?
 
– Ez nagyon összetett. Más az irodalom hatása, más a képzőművészeté. A magyar irodalom jelentős része nagyon jól alábástyázza a lehetséges történeti mondanivalót. Ami a képzőművészetet illeti, már nagyon függ a dolog attól, hogy hol járunk. A nemzeti romantika korában nagy tablók születtek, például II. Lajos kimentése a Csele-patakból. Történeti mondandója semmi, de jól van elhelyezve. Idealizál, kisarkít, ahogy a romantika idején ez szokásos. Utána viszont megszűnik a történeti festészet. Megint más a drámairodalom. Van olyan magyar dráma, bár azt tragédiának hívják, Az ember tragédiájának, amelynek történetfilozófiai mondandója van.
 
(…)
 
– Kutatásai során találkozott olyan felfedezéssel, amely meglepetésként érte?

– Kétszer. Az egyik a marseille-i királygyilkossággal volt kapcsolatos. Sándor jugoszláv királyt 1934-ben érte merénylet, amelyet a fasiszta államok, esetleg Magyarország számlájára akartak írni. De aztán láttam, hogy nem. Semmi sem stimmelt. A horvát usztasáknak elegük volt abból, hogy más kormányok mondják meg, mit csinálhatnak, és mint nem, ezért végrehajtották a merényletet. A másik meglepetésem Trianon előzményeihez, Fernand Vixhez kötődik. A magyarok védelmére kelt. A ládája tele van olyan jelentésekkel, amelyekben arról ír, hogy a magyarok rovására miként sértik meg a belgrádi egyezményt. A végén odáig ment, hogy ellenállásra biztatja a magyarokat. Ez az ő karrierjébe került. Megírta emlékiratait, amelyeket nem lehet megtalálni, eltűntek. Tökéletesen félre voltunk tájékoztatva. És annak ellenére, hogy ezt már többször megírtam, a mai napig nem hiszik el.
 
– Mi a helyzet a történelmi tévhitekkel – tele vagyunk tévhitekkel?
 
– Hát, eléggé. Az a baj, hogy ezek nagyon könnyen terjednek, könnyen terjeszthetők, mert a legprimitívebb gondolkodásmódot követik, a történelem meg mindig bonyolult összefüggésrendszer. Az, hogy az ilyen bonyolult összefüggésrendszerekkel a legendákat le lehessen váltani, szerintem soha nem sikerül.