A mondákban a kutyafejű emberek egy távol élő, emberevő népet képviselnek – írja Frankovics György etnográfus Kutyafejűek – magyar, délszláv és egyéb párhuzamok című tanulmányában.

Az európai népek kutyafejűekről szóló mondái keletről terjedtek el, főként a Nagy Sándor vezette görög sereg hadjárata után. Ktesziász görög író Indiából való visszatértekor például arról írt úti beszámolójában, hogy az indiai hegyekben kutyafejű emberek élnek. De beszámolt a kutyafejűekről a velencei utazó, útirajzíró, Marco Polo is a 13. században.

Dobos Ilona a Paraszti hagyomány, városi szóbeliség című könyvében megemlíti, hogy a magyar kutatókat sokáig megtévesztette az, hogy a kutyafejűség magyar környezetben kizárólag a tatárokkal kapcsolatban volt ismert, pedig – mint azt a következőkben láthatjuk – más népeknél, más néppel már korábban megjelent.

Hogyan ismerik őket szerte Európában?

A Baltikum népeinél a kutyafejűeknek homlokuk közepén egyetlen szemük van, amely akkora, mint a hold. A kárpát-ukrán mondákban a kutyafejű tatároknak elöl is, hátul is van szemük. A litván népmesék egyszemű, egylábú és egykezű kutyafejű óriásainak hazája hol Svédország, hol a Kaukázus vidéke. A lappok hagyományában a kutyaorrú törökök, és a kutyaorrúak is megtalálhatók, akik kitűnő szimatukkal tűnnek ki. A szlovák, a cseh és a morva néphagyomány a vad népként fölfogható óriás kutyafejűeket ismeri. Szlovén képzetekben a kutyafejűek olyanok, akik megették a keresztényeket, miután pénzért megvásárolták őket. A horvát mondák a kutyafejű tatárokat nem ismerik, de vannak nekik is kutyafejűik, akik az egyik mondakörben például leharapják a nők emlőit. A szerbiai hiedelmekben is a nőket támadják meg e kreatúrák, akiknek szarvaik is vannak, sőt, homlokuk közepén egy tükör található, amely holdvilágos éjszakán szemként világít. Bosznia-Hercegovinában úgy tartják, hogy a kutyafejűek halottakat esznek, esetenként üstben gyermeket főznek – foglalja össze tanulmányában Frankovics.

És Magyarországon?

A magyar népmondák számos utalást tartalmaznak a kutyafejű tatárok képzetkörével kapcsolatban, míg a népmesékben a kutyafejű király, kutyafejű vitéz, kutyafejű ellenség érhető tetten. A hiedelemmondák  említik, hogy „mikor tatárjárás vót, bizony nagyon sokaknak el kellett menekülniük előlük, mert a fehércselédeket elfogták, lefejelték, azok húsát ették a kutyafejű tatárok”. 

Magyarország keleti részében Haynau lányát szőrös mellűnek és kutyafejűnek titulálták – írja Frankovics. Ha nem is teljesen a kutyafejűek képzetéhez tartozik az ellenség jegyeinek ilyen jellegű kimutatása, érdekes megjegyezni, hogy a somogyi Zselicségben élő öregasszonyok – Újvári Jenő közlése  szerint – a második világháború során megnézték az orosz katonák lábát, mert azt tartották róluk, hogy lólábúak.

Mások szemében mi voltunk kutyafejűek

Nyugat-Európában a kutyafejűséggel elsősorban a keletről betörő lovas népeket illették; hogy ebből a magyarok sem maradtak ki, azt mindenekelőtt a lengyel és német folklór bizonyítja – mutat rá Dobos Ilona. A magyarokról már a honfoglalás előtt is mint félig emberi, félig állati lényekről számoltak be a nyugati híradások, s ezeket a hiedelmeket a keresztény hittérítők csak megerősítették.

A magyarokat emellett gyakran azonosították a korábban támadó hunokkal és avarokkal, összevonva a hasonló, ám időben egymástól távol lévő történelmi emlékeket. Így lett a magyarok 983-as akciójából a népmondában Attila, a kutyakirály ellen vívott küzdelem, és a magyarok rablóhadjáratából a Hunnenkopfok támadása.

És hogy a megbélyegzés milyen sokáig fennmaradt, azt jelzi a Vasárnapi Újság egy 19. században íródott, a magyarokat az osztrákok szemével leíró olvasói levele: “Ugyan miért haragszunk mi azokra a nagyfejü sógorokra, kik a kutyafejü tatároktól származtatnak bennünket, csikóhussal jóltartanak s nyelvünket tót vagy turul eredetünek mondják?”