A szombati bejegyzéshez képest a mai témában több a kérdőjel, ugyanis egy olyan legendát készülünk az irodalmi muzeológussal megközelíteni, amit Rejtő – igaz, sokszor ellentmondásosan – magáról is híresztelt. 1934-ben például így mesélt külföldi körútjairól:

„… ismét Marseille-be kerültem, ahol – ősz lévén – munka nélkül, éhesen, kimerülten csavarogtam. Az ilyen nóta vége ebben a városban csak egy lehet: légió! A Fort Saint-Jeanba kerültem, lenyírták a hajamat, rizst és feketekávét adtak, hogy valahogy tartsam magam, és megindultam egy ócska hatalmas hombárban, hatvanadmagammal Dakar felé. Keveset szenvedtem. A koszt elég jó, a bánásmód sem tűrhetetlen, ha valaki a vasfegyelmet betartja. Legfeljebb a klíma, az akklimatizáló gyakorlatok kínosak, hiszen teljes rüsztunggal hat-nyolc órán át kell menetelni naponta. (…)

Egy ezredorvos kitüntető jóvolta és egy megevett fél darab szappan segítségével rövid idő alatt szabadultam a légióból, és következett egy lázálomszerű vánszorgás félig ébren és félig halva Észak-Afrika felé. Trópusi lázam volt. Autócar tetején, a szörnyű napon, mint csomagfelvigyázó érkeztem meg Casablancába, Djebelben foszfátbányában dolgoztam és néhány hét múlva elértem Európát: kikötöttem Nizzában.” (Délibáb, 1934. július 14.).

Fontos momentum, mutat rá Thuróczy, hogy Rejtő fenti sorai írásakor még nem alkotott légiós regényeket P. Howard álnéven, hanem elsősorban sikeres színpadi szerző, illetve tízfilléres „regények” gyártója volt, tehát az életéről szóló szenzációhajhász cikk mintegy előrevetítette a későbbi fejleményeket. Az alcím (Egy fiatal magyar író fantasztikus élete), illetve a felvezetés, de az egész cikk is fölöttébb blikkfang-bulvárosan van megírva, afféle „celebesítő” – véli Thuróczy.

A Rejtő-hagyaték kiadatlan (illetve részben kevésbé ismert) írásait tartalmazó, Az utolsó szó jogán című kötetben lévő, 1930-ban keltezett Légió! című írásában jóval árnyaltabban írt franciaországi „légiós” emlékeiről:

„Szemben a Forte Saint-Jean, a híres erőd, amelyben az újonc légionistákat gyűjtik össze Európa minden tájáról. Légió! Itt a Földközi-tenger partjain minden illúzió lefoszlik erről a szóról, amely nálunk annyi hamis, hazug romantikát képvisel. Megszokott látvány a légionista, tele van velük a kikötő, nem szeretik őket, durva, műveletlen, kötekedő emberek, sokat hazudnak, és ha nincsenek sokan, gyávák is. Az újoncokat mélyen beviszik Afrikába, lehetőleg mindjárt a tűzbe, és lassan, évek múltán kerülnek csak hátrább, civilizált Afrika felé, mikor már ’megbízhatóak’. … A kiképzés súlyosabb része Afrikában következik, ahol a nappali forróságban teljes felszereléssel órákon át kell menetelni, hogy akklimatizálódjanak. Az első hetek kínszenvedése a kiképzés alatt elképzelhetetlen. Érdekes, hogy aránylag nagyon kevesen vannak, akik ezt nem bírják ki, és legtöbbjük rövid idő múlva nagyon jól elviseli az afrikai éghajlatot”. Ezt követően Rejtő részletesen ismerteti a légiósok ottani életét, íratlan szabályaikat, leírja egy újoncokat szállító hajó indulását, de itt szóba sem kerül, hogy ő maga is közibük állna.

Aki azzal érvel, hogy Rejtő annyira érzékletesen írja le a légió sivárságát, a sivatagi poklot és az ütközetek hősiességét, hogy az csakis személyes élményekből táplálkozhat, az megfeledkezik a költői fantázia szárnyalása adta lehetőségekről – mutat rá Thuróczy. Szerinte a kevésbé ismert A detektív, a cowboy és a légió című műben magyarázatot kaphatunk a légiósregény mint műfaj beszállítóinak ténykedéséről. Rejtő eme „ars poeticájában” eláztatja a divatos kalandregények gyártási mechanizmusát, amikor önmaga megélhetési forrását figurázza ki:

„- Kéziratom mintegy húsleveskocka-kivonat formájában adja a kalandregények úgynevezett alapelemeit. Vagy száz regényt olvastam át, és az alábbiakban foglaltam össze tapasztalataimat – és olvasni kezdett:

– A fogalmak tisztázása: Légió: Vidám, vakmerő, durva és menetelő katonai alakulat. Regényalakok: elállatiasodott, kegyetlen és durva gyilkosok. Elemberesedett, kegyetlen és durva állatok, akikben van szív, nem ismerik a félelmet és – naivak. Mellékalakok: Arab zsoldban kémkedő garázdák. Hős: Fiatalos külsejű, tréfás, de legyőzhetetlen egyének. Gondtalan ifjak vagy lefokozott tisztek. Ajánlatos kezdet: Kocsma vagy kantin, ahol egy mind ez ideig legyőzhetetlen, valószínűtlenül hatalmas katona garázdálkodik. Valószínűtlenül karcsú s csinos légionista, igen udvariasan, félig agyonveri, majd visszaül a helyérc, és illatosítja magát. Nemes ügyért néhány légionárius veszélyes vállalkozásba fog, súlyos kockázatok árán minden sikerül, és céljukat elérve, becsületrendet kapnak, továbbá készpénzt. Helyenként ajánlatos egy lefokozott tisztet rehabilitálni. Sűrű kiszólások: Nom du nom, garde, piszkos csirkefogó stb. Szahara: rendkívül meleg terep. Időnként a számum mindent elsöpör. Célja, hogy a menetoszlop szenvedjen benne. Menetoszlop: Felismerhető vánszorgásáról, állandóan hiányos vízadagjairól. Útközben sokan kidőlnek, és mire a csapat eléri a kijelölt oázist, a menetoszlop már egyetlen emberből sem áll.”

Mit mondanak a rokonok, kortársak?

Hegedüs Géza az Utolsó szó jogán című könyv bevezetőjében így ír Rejtő ezen időszakáról:

„(Marseille-ben) potyautasként fellopódzott egy Afrikába induló hajóra, és mogyorószsákok közt utazott Oránig. Nem töltött hosszú időt Afrikában, de beleszagolt az Idegenlégió világának levegőjébe. És ott már úgy érezhette, hogy éppen eleget látott”.

Tovább árnyalja a képet Rejtő testvérének, Révai Gyulának az emlékezése Hámori előző bejegyzésemben említett könyvében. A jogász fivér ugyanis, amikor arról kérdezik, járt-e Rejtő Afrikában, legfeljebb néhány ott töltött napot valószínűsít. Ezt Révai öccse egy versével próbálja bizonyítani, mely így szól:

„Mivel verset nem tudok írni
Most már sűrűbben teszem. Lehet, hogy szép lesz
Mint a giccs volt, mint egy idegen földrész,
Ahol sohasem jártam és mégis
Elvezettem oda nagy veszélyek közé
Mindég csak másokat…”

Hasonlókat mesél 1946-ban Rejtő apja a Szivárvány című lap újságírójának:

„- Igaz, hogy az idegenlégióban szolgált?
– Erről nem beszélt. Talán csak a közelükben élt, hogy tanulmányozhassa őket.”

Mindenkinél kegyetlenebbül fogalmazta meg kételyeit a fenti kérdésben az Egyedül Vagyunk című szélsőjobb lap újságírója. Az 1942-es cikkben, melynek megjelenése után nem sokkal Rejtőt behívták munkaszolgálatra, a szerző így fogalmaz:

„Egyesek azt állítják, hogy Mr. Howard-Rejtő-Reich igenis járt Afrikában és saját bőrén tapasztalta azt a sok szörnyű borzalmat és szenvedést, amit az idegenlégióról szóló könyveiben leírt. Párizsból került ki az idegenlégióba, mondják (hogy miért, már nincs válasz). Vérmesebb hívek szerint igenis szolgált, az oráni idegenlégió poklában. Valaki azt is megkockáztatta, hogy az oráni látogatás megfelel ugyan a valóságnak, azonban csak egy ’Az Est’-társasutazás keretében zajlott le és a ’sárga garnizont’, a ’pokol zsoldosait’, a ’bosszú árnyékát’, stb. csak egy kényelmes, másodosztályú hajókabin ablakából, illetőleg autocarból látta a szerző”.

Az idézet második felét az ismert életrajzi adatok megint csak nem támasztják alá, de jelzik, hogy már akkor szóbeszéd témája volt Rejtő többéves külföldi körútja. Az emlékezéseket, iratokat áttanulmányozó Thuróczy Gergely valószínűsíti, ha Rejtő el is jutott a légió és Afrika közelébe, huzamosabb időt nem töltött sem a katonák közelében, sem a Földközi-tenger túloldalán. Jól megfigyelte a katonákat, de például légióból történő állítólagos szabadulása annyira rejtői, annyira süt belőle a „howardizmus” (szappanevés, majd csomagfelvigyázói munkakör) és a pesti humor, hogy legalábbis kétségeket ébreszt valóságtartalmát illetően.

És – mutat rá Thuróczy még egy dologra – már a 18 éves Petőfi Sándor is egy jószándékú ezredorvosnak köszönhette leszerelését az önként vállalt, ám hamar megunt katonaságtól. A muzeológus szerint a magyar olvasó szívesebben hisz a humoros fantázia teremtette „láthatatlan légióknak”, mint a valóságnak, ám ehhez előtte az írónak meg kellett ismerkednie a valóságos francia gyarmati hadsereg „romantikájával”. Ha egy mondatban kell válaszolni, mondja Thuróczy: a romantikus-csavargós lelkületéből gyógyulófélben lévő, Pest felé ácsingózó Rejtő már csak azért sem akart légiósnak állni, mert megismerte őket.

Rajz: Korcsmáros Pál