Egy kis háttérinfó: a szöveget az akkori “modern fiataloknak” szóló Fiúk-lányok könyve 1962-es számában találtam – Két néger legenda címmel futott, ez keltette fel a figyelmemet. Fordítója Radnóti Miklós, és talán a Karunga, a holtak ura (néger mesék) című, antikváriumokban is nehezen és drágán hozzáférhető kiadványban jelent meg eredetileg. Maga a mese egy remek, köríves történet, azt azonban nem tudom, hogyan hatott volna rám, ha tizenéves “modern fiatalként” kellett volna elolvasnom. Szerintek milyen üzenetet szerettek volna a kötet szerkesztői a fiataloknak sugallni ezzel 1962-ben? Illetve: mi a válaszotok a szövegben feltett kérdésre?

“Megmart valakit egy kígyó. Az emberek üldözni kezdték, meg akarták ölni; a kígyó szökött, hogy rejtekhelyet találjon magának.
A réten egy kapáló emberrel találkozott.
– Hozzád jövök – szólt rá -, rejts el engem!
– Jól van – felelt az ember -, ott egy odvas fa, húzódj meg benne.
– De ott megtalálnak!
– Akkor bújj be abba a termeszbolyba ott!
– Ott se tudok elrejtőzködni!
– Hát hová bújtassalak?
– Nyisd ki a szádat – szólt a kígyó -, majd bemászok, és így jól el leszek rejtve.
– Nem, nem – kiabált az ember -, mert jótetteimért, tudom, rosszal fizetsz majd.
– Nem, nem bántalak, ne félj.
– No, jó – mondta a paraszt -, bújj a számba, és rejtőzz el.
Kinyitja a száját, kígyó bekúszik. Üldözői megérkeznek, mindenütt keresik, de nem lelik seholl. Dühösen térnek vissza a faluba.
– Most már kimászhatsz – szólt az ember -, elmentek.
– Hogy én kimásszam? – válaszolta a kígyó. – Hát megbolondultál? Én kimásszam innen a te kedvedért, te pedig kuszkuszt eszel majd, és vizet iszol rá? Hogyisne! Hálából, amiért jót tettél velem, nem nyúlok a szívedhez, sem a beleidhez, de megeszem a kuszkuszt, amit eszel, megiszom a vizet, amit iszol. Ezzel megelégszem – majd hozzátette: – De kimászni innen, azt már nem fogok…
Mikor az ember megértette a történteket, elkezdett siránkozni, a hasa meg mintha felfordult volna. Sírva ment haza. A felesége és a gyermekei megkérdezték tőle:
– Mi történt veled?
– Kígyó van a hasamba: segítettem rajta, ő meg cserébe becsapott engem.
Erre elkezdtek mind siránkozni.
Amíg így jajveszékeltek, arra repült egy flamingó. Mikor meghallotta őket, leszállt és megkérdezte:
– Miért sírtok?
Az asszony így felel:
– Sírunk, mert kígyó van a férjem hasában.
– Hát ha csak ez a baj – mondja a flamingó, ezen könnyen segíthetek. De – tette hozzá – nagy hála jár ezért, és én attól félek, hálátlanság lesz a bérem.
– Nem, nem – ígérte az ember -, nem leszek hálátlan!
– Hát jó – szólt a flamingó -, nyisd ki a szádat.
Az ember kinyitotta, és a flamingó bedugta a lábát.
A kígyó érezte, hogy valami mozog. Azt gondolta ott bent: „Biztosan kuszkusz.” és kitátotta a száját. De csak a flamingó lábát kapta be. A flamingó gyengéden kifelé húzta a lábát, és lassan felemelkedett a levegőbe: a kígyó jött vele. Mikor elég magasan volt már, lerázta lábáról a kígyót, s az szörnyethalt a földön.
Visszaereszkedett erre a flamingó, és az emberhez fordult:
– Adj két csirkét nekem.
– Itt van mindjárt egy! – válaszolt az ember, s e szavakat mondván, megragadta a flamingót. – Most már csak egyet kell találnom.
A flamingó pedig így szólt:
– Nem is vártam mást tőletek!
– Nem érdekel – felelte az ember, kinyitotta a tyúkólat, benyomta a flamingót, és rázárta az ajtót. – Megyek, keresek másik csirkét is, és ha együtt lesztek mindketten, megöllek titeket – ezzel kiment.
De az asszony így szólt:
– Nem tűrhetek ilyen hálátlanságot! – fölkelt, kinyitotta a tyúkól ajtaját, és azt mondta a madárnak: – Szállj el!
A flamingó kibújt a tyúkólból, de mielőtt elrepült volna, kiverte az asszony két szemét.
Melyik volt a hálátlanabb: a kígyó, az ember vagy a flamingó? Az asszony baját mindhárman együtt okozták.
Ezzel vége is.”