A Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársával, Thuróczy Gergellyel két híres Rejtő-legendában mélyültünk el. Ma megtudhatjátok, igaz-e, hogy Rejtő kéziratokkal fizette adósságait, a minisorozat második részében pedig majd azt, valóban járt-e légiósként Afrikában.

Pincér, cetlizek!

A legenda szerint Rejtő gyakran rendezte számláit kéziratokkal a Japán kávéházban, a pincérek pedig rohantak a szemközti kiadóba, ahol már türelmetlenül vártak a folytatásokra. Thuróczy szerint azonban e szóbeszéd nemcsak a kortársak visszaemlékezéseinek, hanem az író írásaihoz való viszonyának is ellentmond.

Egy 1985-ös, a Magyar Hírekben megjelent cikkben Rejtő kortársa és barátja, Ritter Aladár (1903-1993) így emlékezik a legendáról: „Müller úr, a Nova kiadója nem is bajlódott volna azzal, hogy sorokat fizessen, vagy oldalakat. Emlékezésem szerint Müller úr – bármilyen szőrösszívűnek gondolják -, felfedezte Rejtőt és viszonylag jól fizette. Az persze megtörtént, hogy a kéziratot részletekben ’szállította’ a szerző, és ilyenkor előlegeket kapott”, de az, hogy „a főpincérnek tíz sort adott, a trafikosnak ötöt, a szabójának tizenkét gépelt oldalt”, nem igaz. Ritter visszaemlékezése szerint P. Howard mintegy 2000 pengőt kaphatott egy-egy légiós történetért, ami igen jó fizetségnek számított akkoriban, a pénz azonban szétfolyt a kezei között (leginkább elkártyázta).

Thuróczy, aki számos alkalommal átbúvárlotta a PIM-béli kéziratos Rejtő-hagyatékot, illetve a Széchényi Könyvtárban lévő, mennyiségét tekintve kisebb anyagot, úgy véli: a legenda azért is alaptalan, mert Rejtő nem készre írta a műveit. Munkamódszeréről Hámori Tibor Piszkos Fred és a többiek című könyvében Kovács Magda, a szerző egyik gépírónője számol be. Vallomásából megtudjuk, hogy Rejtő folyamatosan diktált, és közben nem korrigált. „Nem jegyzetelt előre, a szerkezet és a hős benne élt. Miután elkészültem, átvette tőlem az anyagot és elkezdte stilizálni a szöveget. Másnap visszakaptam a kéziratot, majdnem mindegyik oldal össze volt firkálva, de úgy, hogy néhány flekken csak két-három olvasható sor maradt.” Könyve függelékében Hámori ezt mintaoldalakkal illusztrálja, és a PIM-ben őrzött töredékes Rejtő-regénykéziratok java részét is agyonfirkálta javításaival a szerző.

Rejtő hosszú és dühödt levelekben tiltakozott, ha többszörösen átírt anyagából a kiadó húzott valamit. A tizennégy karátos autó folytatásaként írt Vanek úr Párizsban című regényében Müller Pál kiadó ellentmondásokat talált, és átírásra visszaküldött néhány fejezetet Rejtőnek. Az akkor már idegszanatóriumban tartózkodó szerző dührohamot kapott, és szakított addigi kiadójával, de még a kéziratot is szétszakította.

„Ez a Howard kibírta azt is, hogy az Előretolt helyőrség legjobb részeiből 42 oldalt húzzon, mert ezeknek az olvasóknak nem kell a humor, csak épp egy kicsi. Ez kibírta A fehér folt 3×25 oldalas húzását … és a Szőke ciklon-ra erőszakolt afrikai véget. Ez íróölés. Ajánlom magamat uram!” – idézi Rejtő dühös levelét Hámori. Márpedig – mutat rá már Thuróczy – ha valaki ennyire ragaszkodik a szövegéhez, az nem sordíjra ácsingózó bérszerző, hanem igazi művész.

Ismert vándoranekdota

Thuróczy szerinte e legenda esetében inkább egy vándoranekdota Rejtőre címkézéséről lehet szó. Ha a neten rákeresünk a „kézirattal fizetett” kifejezésre, láthatjuk, hogy például Sarkadi Imréről is meséltek hasonlókat:

„A kávéházi író, a legendák szerint, kézirattal fizetett egykoron. Volt egy kis fürge aggastyán a New York-házban, Feldmann bácsinak hívták. Fiatalon Aranymadár volt a neve, mert a kávéházban neki adta át versét, tárcáját az író. ’Repüljön fel, fiam, a szerkesztő úrhoz vele, cserében pénzt kap tőle.’ Az író aztán ebből fizette ki cechjét, Feldmann meg a neki járó borravalóból élt. Állítólag olyan fizetőpincér is létezett, akinél az Aranymadár közvetítését ki lehetett kerülni, az író egyenesen a főúrnak fizetett kézirattal”.

Hámori Tibor, Rejtő Jenő „életrajzírója” avagy legendáriumának rostálója-kompilátora – aki évtizedekkel ezelőtt még találkozott az író személyes ismerőseivel, és ennek nyomán írta meg idézett riportkönyvét – pedig egy nemrégiben megjelent interjúban lehetséges magyarázattal szolgál a vándormotívumnak tűnő „kézirat-valutázás” Rejtőre való vetítésének okáról.

„És hogy fizetett-e kézirattal? Ilyet nem hallottam, olyat viszont igen, hogy megállapodott a Techner hentessel, akinek a Wesselényi utca és a körút sarkán volt az üzlete, hogy ha ő valakinek felír mondjuk 15 deka absnitzlit (szalámivéget) vagy 20 deka töpörtyűt, és az a valaki bemegy a boltba ezzel a Rejtő által írt cetlivel, fizetés nélkül szolgálják ki, a számlát majd ő utólag rendezi.”

Összefoglalva: Thuróczy elképzelhetőnek tartja, hogy Rejtő egyszer, poénból, hatásvadász szándékkal kézirattal fizetett kedvenc kávéházában, ám azt, hogy ez rendszeres lett volna, és hogy a szemközti kiadóban egy nagy füzetbe ragasztották az innen-onnan beérkező szövegrészleteket, várva a teljes mű kikerekedését, valószínűtlennek tartja.