Az ősmagyar huj-huj hajrá szurkolói rigmust szovjet kérésre szorították ki a magyar lelátókról, mert a huj szó az orosz argóban férfi nemi szervet jelent. Megpróbáltam kideríteni, mi ebből az igazság.

“A magyar csatakiáltásban három szó harsant: Huj, huj, hajrá! Gyermekkoromban még kiabáltuk a meccseken. Állítólag szovjet nyomásra szorították ki sajtóügyeskedéssel, ugyanis sértette a moszkvai elvtársakat, mivel ’huj’ oroszul hímtag” – idézi fel a híres szurkolói anekdotát Czakó Gábor, aki megkeresésemre úgy emlékezett, hogy “a hatvanas évek magyar-szovjet kézimeccsein okozott botrányt az ősi csatakiáltásunk.”
 
“… az is kész röhej volt, hogy Rákosiék betiltották a sportlelátókon az ősi magyar csatakiáltást, biztatást, örömkifejezést. A ‘huj, huj, hajrát’. És rákényszerítették a szurkolókra a ’rá, rá, hajrát’” – bosszankodik Szalay Károly a Magyar Demokrata 2010. augusztus 11-ei számában, hozzátéve: “… a szemérmes orosz népet sértette a magyar buzdítás. Nem kívánom vissza a huj, huj, hajrát, de máig sem értem, hogy lehetett egy népet egy intésre leszoktatni ősi csatakiáltásáról?”
 
“1945-ig a magyar drukkerek a válogatottat ’huj, huj, hajrával’ buzdították. Ebből a háború után a ’rá, rá, hajrá’ lett, mert felszabadító, nagy szövetségesünk nyelvén a huj szó a férfiak nemi szervét jelenti a népi szóhasználatban” – üdvözölte az olvasót Del Medico Imre 2007-ben, a 168 Óra hasábjain keresztül.
 
” … Hogy akkor a “Huj, huj, hajrá” szovjetellenes felhangjait már ne is említsük. (Magyar-szovjet meccseken állítólag titkosrendőrök hada volt ott, nehogy a szurkolók lószerszámot applikáljanak a baráti nagy testvér játékosainak fülébe.)” - írja blogján Szabó Sándor. 

Hallották, ismerik, de…

Első körben olyanokat próbáltam megkérdezni, akik vagy a kort ismerik, vagy a régi idők fociját szeretik, esetleg mindkettőben otthon vannak. A megkeresettek többsége – Mink Andrást OSA-kutató, Hadas Miklós szociológus, Zeidler Miklós történész, Darvasi László író, Mélyi József művészettörténész, Hegyi Iván a Népszabitól vagy a narancsos Szegedi Péter – hallott ugyan az anekdotáról, de annak valóságtartalmát sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta. Szegeditől megtudtam viszont, hogy a “Huj-huj hajrá” a húszas évek vége felé váltotta fel a korábbi “Tempó!” szurkolási módot.
 
Ezt támasztják alá az MTI korból származó archív hírei is. 1928. augusztus 8-án, egy amszterdami német-magyar vízilabda meccsen magyarok és a velük szimpatizálók „együtt Huj-huj-hajráztak”. 1929-ben szintén egy vízi meccs kapcsán jelenik meg a rigmus, 1933-ban pedig a Magyar Reviziós Liga gyűlésén volt hallható a “háromszoros huj-huj-hajrá”. Focis megjelenésre is volt példa: az 1933-as, olaszok elleni meccsen a magyarokat “dörgő Huj-huj hajrá fogadta”. A rigmus az 1936-os berlini olimpia alatt élhette aranykorát, amikor is a német főváros utcáin “az idegen közönség ajkán is minduntalan felcsattant a huj-huj hajrá, amit egész Berlin eltanult a magyaroktól” – olvasható az MTI archívumában.

Mi történt 1945 után?

A szurkolói anekdoták különböző verzióit egy kalapba dobálva az alábbi állításokat érdemes külön-külön megvizsgálni:

1. a huj szó oroszul faszt jelent,
2. a huj-huj hajrát az állam valamikor a háború után/jóval később („a hatvanas években”) kiszoríttatta a lelátókról („egy népet egy intésre leszoktatni ősi csatakiáltásáról”),
3. minderre a huj szó orosz jelentése miatt került sor („nehogy a szurkolók lószerszámot applikáljanak a baráti nagy testvér játékosainak fülébe”),
4. állítólag szovjet nyomásra történt;
5. a tilalom betartásához pedig esetenként erőszakra volt szükség („állítólag titkosrendőrök hada volt ott”).

Nézzük őket sorjában:

1. Huj mint fasz – IGEN

Ezt a pontot nem húznám sokáig, a huj oroszul valóban faszt jelent.

2. Állami terelés a „rá-rá hajrá” felé – IGEN

No de mikor történt mindez? Rögtön a háború után (1945)? Az első szovjet-magyar meccsek (1947) környékén? Az első szovjet válogatott (Moszkva) elleni focimeccs után (1952)? Az első hazai, szovjetek elleni válogatott focimeccs után (1955)? Vagy még később, a hatvanas évek közepén (egy kézimeccs után)?

Az MTI hézagosan publikus online archívuma szerint az 1949-es magyar-osztrákon még “harsányan zengett a Huj-Huj-Hajrá!”. Ezen kívül volt még egy 1956 májusára datált, töredékes állapotban lévő, szigorúan bizalmas jelentés a Vöröslobogó (ma MTK) müncheni vendégszerepléséről. Itt – Barcs Sándor akkori MLSZ-elnök és MTI-vezér infói alapján – hozzávetőleg négy-ötezer magyar szurkolt a pesti csapatnak. “Időnként ütemesen feltört ajkunkról az ősi huj-huj-hajrá, ámbár erre semmi szükség nem volt.”

A huj-huj hajrá 1955 januárjában is megjelenik egy New Yorker-tudósításban is, mely szerint e rigmustól visszhangzott a lelátó az előző év végi magyar-osztrákon: 

“The old history professor slapped me on the shoulder. “Did you see that wonderful shot?” he asked, and then yelled “Huj, huj, hajrá!” with the restof the spectators”. … “When the teams came on thefield again, the Austrian trumpeter played another solo and everybody shouted “Huj, huj, hajrá!”"

Megint csak az MTI szerint 1956 decemberében, a melbourne-i olimpián „nyolcezer ember torkából zúgott a huj, huj, hajrá biztatás Papp László felé”, ugyanitt – az amerikai Sports Illustrated szerint:
 
“Australia has thousands of ‘new’ Hungarian settlers. They have followed the news of bloody revolt and bloody reprisal in their native land with deep emotion. … As the first gray-uniformed athletes marched down a ramp from the French plane which had brought them to Australia the waiting crowd chanted, ‘Huj, Huj, Hajra!’ (the Hungarian equivalent of hip, hip, hooray!)”.
 
Szintén egy ottani eseményt idéz fel a Magyar Hírlap 2006. 10. 21-ei cikke, melyben az olimpiai bajnok vízilabdázó Hevesi István naplójából idéztek:  “Dec. 7. A nagy nap, döntő a jugókkal. … Az egész közönség huj-huj-hajrát kiabál.”

Ezek az ötvenes évekbeli jelentések azonban – egy kivétellel – mind külföldi tudósítások voltak, az utolsó hazai megjelenés a The New Yorker által leírt, 1954-es magyar-osztrák volt. Éppen ezért első körben az ezt követő magyar-szovjet focimeccsek Népsport-beli tudósításait néztem át.

Ezekben azonban nyoma sem volt a huj-huj hajrának. A lap az 1955-ös, első hazai magyar-szovjetről csupán két rigmust említ, az „ütemes hajrá magyarok”-at és a “mindent bele”-t. A következő hazai meccs (1957) közönséghangja nem jelenik meg a tudósításokban, az 1959-es mérkőzés beharangozójában viszont már arra biztatták a szurkolókat: “zúgjon a rá-rá hajrá”, magán a mérkőzésen pedig “egekig tört fel a nézősereg biztatása: ‘Hajrá, magyarok’”. 1968-ban állítólag „felharsant a hajrá”, a továbbiakban azonban több említést a szurkolói rigmusokra nem találtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy e meccseken ne csattant volna fel a huj-huj, csupán annyit, hogy a Népsportban ez már nem jelent meg.
 
Ezért aztán visszanyúltam 45-ig, és a Népsport első számától újrakezdtem mindent, elölről. Itt a korábban említett MTI-jelentésekhez hasonló kép jelent meg: „huj-huj hajrázás”-t említenek az 1946 októberi magyar-osztrák kezdeténél, majd 1947 májusában, egy Fradi-pályán rendezett magyar-osztrákon „a B-lelátón harsant fel a közönség huj-huj hajrázása”. Ugyanezen év augusztusában érkezett az első szovjet focicsapat is Magyarországra, a moszkvai Torpedo három itteni mérkőzéséről beszámoló Népsport-tudósításokból azonban nem derült ki, volt-e huj-huj hajrázás. E rigmussal búcsúzott viszont 47 szeptemberében Budapesttől az itt vendégeskedő svájci atlétikai csapat, ahogy ez egy Népsport-cikk címében is szerepelt, tehát ekkor még nem nagyon volt tiltólistán a rigmus.

A váltás az 1948-as londoni olimpián érkezett el, ahová egyébként a Szovjetunió nem is ment el. Szurkolóink nekünk se nagyon voltak, a lelátón többnyire csak a delegáció és a szabadnapos sportolók képviselték a magyar erőket. De azok aztán nagyon, számolt be a Sport 1948. augusztus 5-én:

„Közben már Hegyi Gyulával [sportállamtitkár] az élen, a lelátó közepén összegyűlt a magyar tábor … fergetegesen zúgott az új magyar csatakiáltás, a ’rá-rá-hajrá, magyarok’”.

Ez tehát az új csatakiáltás első megjelenése a Népsportban, s a rigmus feltűnik a Szabad Népben is, augusztus 16-án: „Közben zúg a biztatás a magyar versenyző felé és a ’Rá-rá, Hajrá’”. Mint ahogy az egy augusztus 29-ei, az olimpiára visszatekintő Népsport-cikkből kiderül, a világ „három gigászi torkon” keresztül ismerte meg a magyar szurkolókat, ezek pedig Jekelfalusy, Bábis és Füredi voltak, a vívás, a birkózás és a foci képviseletében. Amerre jártak, zengett a „rá-rá-hajrá”, még a vívóversenyeken is, írja a kiküldött tudósító.

És egy év múlva ez már referencia volt, amikor Budapest főiskolai világbajnokságot rendezett 1949 nyarán. A magyarok buzgó készülődéssel várták a rengeteg ország – de főként a szovjet delegáció soha ilyen nagy számban nem látott – képviselőit. Ennek kapcsán találtam az egyetlen kézzel fogható bizonyítékot a Népsportban arra, hogy volt preferált szurkolási mód, és az nem a huj-huj hajrá volt:

Ezt már bátran nevezhetjük nyomatékos ajánlásnak, és ki is pipálhatjuk vele a kettes pontot, ennél konkrétabb utasítást sem korábban, sem később nem sikerült találnom.

Egy korábbi kort, a második világháború előtti sportéletet tanulmányozó Szegedi Péter szerint a sajtó szerepe már csak azért is érdekes, mert a sportnyelv magyarosításának ez volt a fő motorja. Mint arról Magyar Narancsban megjelent cikkében beszámol, az a formula, amit a Nemzeti Sport következetesen használt, az jó eséllyel gyökeret eresztett a nyelvben.  1931-ben a lap magyarosító pályázatát a “Legyen a drukker szurkoló” és “Tempó helyett azt kiáltsd csapatodnak: Hajrá!” feliratokkal indította útjára – írja Szegedi.

Visszatérve a háború utáni időkre: kérdés maradt még a „mikor”. Láthatjuk, hogy 48-ban már elindult az új „magyaros” rigmus népszerűsítése, amely 49-ben felsővezetői támogatást kapott. Ezzel párhuzamosan a lapokból eltűnt a huj-huj hajrá, külföldi tudósításokból azonban kiderül, a lelátón még évekig tovább élt.

3. A huj-hujt orosz jelentése miatt cserélték le – NEM SIKERÜLT BIZONYÍTANI

Innentől kezdve azonban eltűnnek a kemény bizonyítékok, előkotrásukra jóval mélyebbre kéne ásni, amire nekem már se erőm, se időm. A Népsportban sajnos nem sikerült olyan cikkeket találni, ahol leírták volna: „kedves magyar szurkolók, ne használjátok többé a huj-hujt, mert ez sértheti a baráti szovjet népet.” Így aztán válasz helyett a továbbiakban inkább érveket sorolnék fel, pro és kontra.

Az elmélet mellett szól elsősorban a kor szelleme. Egy olyan korban járunk, ahol a derék szovjet mindennél – még a magyar népnél is – előrébb való volt. A szovjetet még a pályán sem nagyon illett megverni, ha mégis sikerült, méltósággal illett viselni a győzelmet. A lapokat pörgetve összefutottam néhány igen extrém példával, íme ezek közül néhány, mutatóba:

Az első szovjet csapat, a moszkvai Torpedo magyarországi látogatására 1947 augusztusában került sor. „Ki győz a Vasas-Torpedo mérkőzésen? Elsősorban a szovjet-magyar barátság eszméje győz” – olvashattuk a Sport akkori címlapján. Aztán a dolgok valószínűleg nem úgy alakultak, ahogy azt előzőleg várták: az akkor kábé negyedik legerősebb magyar csapat, a Vasas elleni Torpedo-meccsről beszámoló tudósításban például nem szerepelt a végeredmény. Sőt, másnap – a vidék fontosságára hivatkozva – lefújták a Torpedo többi meccsét a Vasasnál erősebb fővárosi csapatokkal, és a szovjet különítmény Debrecenbe és Diósgyőrbe utazott, ahol a papírformának megfelelő győzelmet aratott. E Torpedo-portya keretében az egyik szovjet játékos kritikával illette a magyar lescsapda intézményét, sportszerűtlennek nevezve. A Népsport azonnal meg is dorgálta a magyar játékosokat, megjegyezve, hogy ha nincs a lescsapda, a szovjetek nagyobb arányban is nyerhettek volna. Ezt követően a Népsportban többhónapos, célzott kampányt indítottak a „sportszerűtlen” lescsapda gyakorlatának kiirtására. Ugyanezen Torpedo-portya kapcsán megszidták a „céltalan cseleket és a majomcsinálást” megtapsoló pesti közönséget is, akik nem értették meg a szovjet foci dinamikáját és szépségét.

Ennél is árulkodóbbak a 49-es főiskolai világbajnokság képei. Az utolsó napi ökölvívó meccseken például Papp Laci „Hajrá, szovjet!” rigmussal üdvözöltette saját közönségével szovjet ellenfelét, amire a válasz „éljen a Komszomol”, „Haj-rá Szov-jet! Él-jen a Szov-jet!” volt. Persze Papp Laci azért a ringben helyre tette a dolgot, és padlóra küldte riválisát.

Az elmélet ellen szól azonban az, hogy a figyelmeztetés egyszer sem jelenik meg a sporttal kapcsolatos témák elsődleges szócsövében, a bizonyos időszakokban politikai üzenőfalként is szolgáló Népsportban. Pedig a közönség viselkedése sokszor elemzés tárgya volt a lapban: ejnye-bejnyét kaptak a szurkolók például a fent említett főiskolai vébé kapcsán is. Egy igen dorgáló hangvételű cikk például így rendelkezett: „Ne legyen síri némaság a nézőtéren, de a gyalázkodás, a pfujolás nem az a lárma, amelyet szívesen meghallunk a sportpályán”. A lap „a mind elkeseredettebbé váló reakció provokátorait” jelölte meg bűnbakként, akik tervszerűen szervezték a közönség befolyásolását”. Verbális dá-dá járt az egyre kevésbé megtűrt „klubsovinizmus” vagy a pályát övező politikai üzenetek hiánya miatt is (ilyen transzparenseket illett kitenni 49-ben: „Az urnáknál találkozunk”, „A Népfrontra szavazok”). Egyoldalas elmélkedést olvashattunk arról, hogy a haza csapatáért való szorítással (például a „hajrá magyarok” rigmussal) „nem keményedik-e a nemzeti hiúság önimádattá, nacionalizmussá” (a cikk végén feloldják a dilemmát a nacionalizmus és a hazafiság közti különbség felfedésével). A Népsportból megtudható az is, hogy a Fradi „reakciósai” miatt a csapatot 48-ban kis híján kizárták; a klubnak a sportlap címlapján kellett mentegetőznie, a csapat következő, csepeli meccsén pedig zúgott a bocsánatkérésként is felfogható „éljen Rákosi”. Ugyanebben az évben az MTK sportszerűségi versenyt hirdetett, amit a Népsport is felkarolt, és lelkes olvasói leveleket közölt a helyes szurkolásról. „Nagyobb segítséget adhatna a nézőközönség is” – írták szintén a negyvenes évek végén arra a néhány drukkere hivatkozva, akik bekiabálásaikkal idegesítették, zavarták a válogatott néhány tagját. De még az olyan „apróságokba” is belekötöttek a szigorú zsurnaliszták, ha a nem éppen táborbeli francia válogatott egy játékosát nevették ki a nézők egy elbaltázott helyzet miatt („az ilyen ’tüntetés’ mindenképpen helytelen”).

Elképzelhető, hogy amikor tanító célzatú elméleti és pitiáner nézőtéri intések egyaránt megjelennek a sportlapban, akkor a huj-huj hajrá jelentésére, helytelenségére ne térnének ki? Nem lehet, hogy a huj-hujt csak a rigmus előző rendszerbeli kedveltsége miatt (lásd a cikk alján a frissítést), az „ősmagyar” vonal miatt koptatták ki? Kérdésekre nem túl elegáns kérdésekkel válaszolni, de ezek is felmerülnek.

4. Szovjet nyomás vagy önszabályozás? – NEM SIKERÜLT BIZONYÍTANI

Ha elfogadjuk az előző pont jogosultságát, azaz a huj szó orosz jelentése és a huj-huj hajrá kikopása közti kapcsolatot, még mindig marad a kérdés: magunkat szabályoztuk-e meg, vagy szovjet kérésre tettük. Kellett-e a nagy testvér szakértése és utasítása ahhoz, hogy rádöbbenjünk, a huj mit jelent?

Sok elvtárs remekül tudott oroszul, nekik is eszükbe juthatott a kettős jelentés, így akár az is elképzelhető, hogy a mieink – megelőzendő a bajt – előreszaladtak, és maguk szorították ki a huj-hujt. Az orosz katonák ráadásul már a háború utáni legelső nagy sportrendezvényen, az 1945 májusi Vasas-munkásválogatott találkozón nagy számmal megjelentek a lelátókon; ha zavarta volna őket a rigmus, az 49-nél jóval hamarabb kiderült volna. S ha kiderült volna, nem hujhujozhattunk volna még 54-ben is önfeledten.

S hogy a szurkolói anekdota kapcsán személyes történeteket is megidézzünk: Thuróczy Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum szakértője arról beszélt, egy moszkvai egyetemen, ahol édesanyja és édesapja is tanult, Kádár János 1962-ben-63-ban előadást tartott. Állítólag itt hangzott el az a legfelsőbb szájból érkező tréfás figyelmeztetés, miszerint „bánjunk csínján a huj-hujozással, mert a szovjetek félreérthetik”.
 
Horváth Sándor történésznek köszönhetően pedig egy másik hujos anekdotát is sikerült begyűjtenem. Az ő története szerint “egy magyar termékeket a Szovjetunióba exportáló vállalatnál a hetvenes-nyolcvanas években egy Moszkvába tartó külkereskedő, akit Hujbernak hívtak, átváltoztatta a nevét Gujberra, ismerve a szó jelentését” – mesélte.

6. Erőszakkal szorították ki? – NEM SIKERÜLT BIZONYÍTANI

A végére maradt még ez is, ennek eldöntésére azonban még mélyebbre kellene ásni, ezt azonban meghagyom a nálam fanatikusabbaknak – a kutatóknak, akiknek ez a munkájuk. Huj-huj, hajrá.

Frissítés: a teóriát, miszerint nem kellettek a szovjetek a rigmus betiltásához, hiszen a huj-huj addigra politikailag is lejáratódott az akkori rendszer szemében, erősítheti az a Gömbös Gyula – Politikai pályakép című könyvben talált idézet, amire Murányi Gábor kollégám hívta fel a figyelmem. Gergely Jenő ugyanis arról ír könyvében, hogy Gömbös Gyula – aki egyébként mindig is érdeklődéssel figyelte a sporteseményeket – 1924-ben így szónokolt egy ceglédi fajvédő gyűlésen: “A magyar belpolitikát az jellemzi, hogy az egész vonalon rothadt keresztényektől támogatva a zsidók offenzívába mentek át. Öt éven keresztül vigyáztak, hogy el ne árulják revanstörekvéseiket a keresztény gondolattal szemben. Most offenzívába kezdtek. Kiadom a jelszót a zsidó offenzíva ellen: Huj, huj, hajrát!-t fogunk kiáltani. Nincs többé semmiféle taktikázás, morfondírozás. Egy kötelességünk van, hogy az ősi tradíciókhoz híven kardot rántsunk”.

• Ki tűzte ki elsőként a szovjet zászlót a Reichstagra?
  Dzsudzsák Balázs múlt heti kaukázusi igazolása kapcsán újra eljött annak a tavaly elhunyt dagesztáni...
• A szurkoló, aki leültette Puskást
  Egy jópár éve a listámon lévő legenda után nyomozva 40-es, 50-es évekbeli Népsportokat lapozgattam a...
• Románok ismerkednek az aszfalttal?
  A magyarok a románokon, a lengyelek az oroszokon, az oroszok pedig a csuvasokon röhögnek. Nevetésük ...
• Balkán-koktél, Magyarország
  Ki az a fickó, aki ezt a blogot írja? Honnan jön ez a bolgáros nevű, és miért a belgrádi Crvena zvez...
• Velünk vagy ellenünk: honnan ered Rákosi híres mondata?
  Mindenki ismeri Rákosi hírhedt mondatát arról, hogy mi van azzal, aki "nincs velünk" (ha valaki mégs...