“Huj, huj, hajrá! Gyermekkoromban még kiabáltuk a meccseken. Állítólag szovjet nyomásra szorították ki sajtóügyeskedéssel, ugyanis sértette a moszkvai elvtársakat, mivel ’huj’ oroszul hímtag” – idézi fel a híres szurkolói anekdotát Czakó Gábor, aki megkeresésemre úgy emlékezett, hogy “a hatvanas évek magyar-szovjet kézimeccsein okozott botrányt az ősi csatakiáltásunk.”

“… az is kész röhej volt, hogy Rákosiék betiltották a sportlelátókon az ősi magyar csatakiáltást, biztatást, örömkifejezést. A ‘huj, huj, hajrát’. És rákényszerítették a szurkolókra a ’rá, rá, hajrát’” – bosszankodik Szalay Károly a Magyar Demokrata 2010. augusztus 11-ei számában, hozzátéve: “… a szemérmes orosz népet sértette a magyar buzdítás. Nem kívánom vissza a huj, huj, hajrát, de máig sem értem, hogy lehetett egy népet egy intésre leszoktatni ősi csatakiáltásáról?

1945-ig a magyar drukkerek a válogatottat ’huj, huj, hajrával’ buzdították. Ebből a háború után a ’rá, rá, hajrá’ lett, mert felszabadító, nagy szövetségesünk nyelvén a huj szó a férfiak nemi szervét jelenti a népi szóhasználatban” – üdvözölte az olvasót Del Medico Imre 2007-ben, a 168 Óra hasábjain keresztül.

… Hogy akkor a “Huj, huj, hajrá” szovjetellenes felhangjait már ne is említsük. (Magyar-szovjet meccseken állítólag titkosrendőrök hada volt ott, nehogy a szurkolók lószerszámot applikáljanak a baráti nagy testvér játékosainak fülébe.)” – írja blogján Szabó Sándor.

Hallották, ismerik, de…

Első körben olyanokat próbáltam megkérdezni, akik vagy a kort ismerik, vagy a régi idők fociját szeretik, esetleg mindkettőben otthon vannak. A megkeresettek többsége – Mink Andrást OSA-kutató, Hadas Miklós szociológus, Zeidler Miklós történész, Darvasi László író, Mélyi József művészettörténész, Hegyi Iván a Népszabitól vagy a narancsos Szegedi Péter – hallott ugyan az anekdotáról, de annak valóságtartalmát sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta. Szegeditől megtudtam viszont, hogy a “Huj-huj hajrá” a húszas évek vége felé váltotta fel a korábbi “Tempó!” szurkolási módot.

Ezt támasztják alá az MTI korból származó archív hírei is. 1928. augusztus 8-án, egy amszterdami német-magyar vízilabda meccsen magyarok és a velük szimpatizálók „együtt Huj-huj-hajráztak”. 1929-ben szintén egy vízi meccs kapcsán jelenik meg a rigmus, 1933-ban pedig a Magyar Reviziós Liga gyűlésén volt hallható a “háromszoros huj-huj-hajrá”. Focis megjelenésre is volt példa: az 1933-as, olaszok elleni meccsen a magyarokat “dörgő Huj-huj hajrá fogadta”. A rigmus az 1936-os berlini olimpia alatt élhette aranykorát, amikor is a német főváros utcáin “az idegen közönség ajkán is minduntalan felcsattant a huj-huj hajrá, amit egész Berlin eltanult a magyaroktól” – olvasható az MTI archívumában.

Mi történt 1945 után?

A szurkolói anekdoták különböző verziói alapján az alábbi állításokat érdemes külön-külön megvizsgálni:

1. a huj szó oroszul faszt jelent,
2. a huj-huj hajrát az állam valamikor a háború után/jóval később („a hatvanas években”) megpróbálta kiszorítani a lelátókról („egy népet egy intésre leszoktatni ősi csatakiáltásáról”),
3. minderre a huj szó orosz jelentése miatt került sor („nehogy a szurkolók lószerszámot applikáljanak a baráti nagy testvér játékosainak fülébe”),
4. állítólag szovjet nyomásra történt;
5. a tilalom betartásához pedig esetenként erőszakra volt szükség („állítólag titkosrendőrök hada volt ott”).

Nézzük őket sorjában:

1. Huj mint fasz – IGEN

Ezt a pontot nem húznám sokáig, a huj oroszul valóban faszt jelent.

2. Állami terelés a „rá-rá hajrá” felé – IGEN

No de mikor történt mindez? Rögtön a háború után (1945)? Az első szovjet-magyar meccsek (1947) környékén? Az első szovjet válogatott (Moszkva) elleni focimeccs után (1952)? Az első hazai, szovjetek elleni válogatott focimeccs után (1955)? Vagy még később, a hatvanas évek közepén (egy kézimeccs után)?

Időrendi sorrendben haladva: a Népsport háború utáni első évfolyamait átnyálazva volt példa huj-huj-hajrázásokra. E rigmus zengett a lap szerint az 1946 októberi magyar-osztrák kezdeténél, majd 1947 májusában, egy Fradi-pályán rendezett magyar-osztrákon is, és ezzel búcsúzott 1947 szeptemberében Budapesttől az itt vendégeskedő svájci atlétikai csapat is.

Az MTI hézagosan publikus online archívuma szerint még az 1949-es magyar-osztrákon is “harsányan zengett a Huj-Huj-Hajrá!”. Ezen kívül volt még egy 1956 májusára datált, töredékes állapotban lévő, szigorúan bizalmas jelentés a Vöröslobogó (ma MTK) müncheni vendégszerepléséről. Itt – Barcs Sándor akkori MLSZ-elnök és MTI-vezér infói alapján – hozzávetőleg négy-ötezer magyar szurkolt a pesti csapatnak. “Időnként ütemesen feltört ajkunkról az ősi huj-huj-hajrá, ámbár erre semmi szükség nem volt.”

A huj-huj hajrá 1955 januárjában megjelenik egy New Yorker-tudósításban is, amely szerint e rigmustól visszhangzott a lelátó az előző év végi magyar-osztrákon:

“The old history professor slapped me on the shoulder. “Did you see that wonderful shot?” he asked, and then yelled “Huj, huj, hajrá!” with the restof the spectators”. … “When the teams came on thefield again, the Austrian trumpeter played another solo and everybody shouted “Huj, huj, hajrá!””

Megint csak az MTI szerint 1956 decemberében, a melbourne-i olimpián „nyolcezer ember torkából zúgott a huj, huj, hajrá biztatás Papp László felé”, ugyanitt – az amerikai Sports Illustrated szerint:

“Australia has thousands of ‘new’ Hungarian settlers. They have followed the news of bloody revolt and bloody reprisal in their native land with deep emotion. … As the first gray-uniformed athletes marched down a ramp from the French plane which had brought them to Australia the waiting crowd chanted, ‘Huj, Huj, Hajra!’ (the Hungarian equivalent of hip, hip, hooray!)”.

Ami az első – 1955-ös – hazai magyar-szovjetet illet, a Népsport tudósítása csupán két rigmust említ, az „ütemes hajrá magyarok”-at és a “mindent bele”-t. A következő hazai szovjet meccs (1957) közönséghangja nem jelenik meg a tudósításokban, az 1959-es mérkőzés beharangozójában viszont már arra biztatták a szurkolókat: “zúgjon a rá-rá hajrá”, magán a mérkőzésen pedig “egekig tört fel a nézősereg biztatása: ‘Hajrá, magyarok'”. 1968-ban állítólag „felharsant a hajrá”, a továbbiakban azonban több említést a szurkolói rigmusokra nem találtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezeken a meccseken ne csattant volna fel a huj-huj, csupán annyit, hogy a Népsportban ez már nem jelent meg.

A váltás az 1948-as londoni olimpiához köthető, ahová egyébként a Szovjetunió nem is ment el. Szurkolóink nekünk se nagyon voltak, a lelátón többnyire csak a delegáció és a szabadnapos sportolók képviselték a magyar erőket. De azok aztán nagyon, számolt be a Sport 1948. augusztus 5-én:

„Közben már Hegyi Gyulával [sportállamtitkár] az élen, a lelátó közepén összegyűlt a magyar tábor … fergetegesen zúgott az új magyar csatakiáltás, a ’rá-rá-hajrá, magyarok’”.

Ez tehát az új csatakiáltás első megjelenése a Népsportban, és a rigmus feltűnik a Szabad Népben is, augusztus 16-án: „Közben zúg a biztatás a magyar versenyző felé és a ’Rá-rá, Hajrá’”. Mint ahogy az egy augusztus 29-ei, az olimpiára visszatekintő Népsport-cikkből kiderül, a világ „három gigászi torkon” keresztül ismerte meg a magyar szurkolókat, ezek pedig Jekelfalusy, Bábis és Füredi voltak, a vívás, a birkózás és a foci képviseletében. Amerre jártak, zengett a „rá-rá-hajrá”, még a vívóversenyeken is, írja a kiküldött tudósító.

És egy év múlva ez már referencia volt, amikor Budapest főiskolai világbajnokságot rendezett 1949 nyarán. Ennek kapcsán találtam az egyetlen kézzel fogható bizonyítékot a Népsportban arra, hogy volt preferált szurkolási mód, és az nem a huj-huj hajrá volt:

Ezt már bátran nevezhetjük nyomatékos ajánlásnak, és ki is pipálhatjuk vele a kettes pontot, ennél konkrétabb utasítást sem korábban, sem később nem sikerült találnom.

Egy korábbi kort, a második világháború előtti sportéletet tanulmányozó Szegedi Péter szerint a sajtó szerepe már csak azért is érdekes, mert a sportnyelv magyarosításának ez volt a fő motorja. Mint arról Magyar Narancsban megjelent cikkében beszámol, az a formula, amit a Nemzeti Sport következetesen használt, az jó eséllyel gyökeret eresztett a nyelvben. 1931-ben a lap magyarosító pályázatát a “Legyen a drukker szurkoló” és “Tempó helyett azt kiáltsd csapatodnak: Hajrá!” feliratokkal indította útjára – írja Szegedi.

Visszatérve a háború utáni időkre: kérdés maradt még a „mikor”. Láthatjuk, hogy 48-ban már elindult az új „magyaros” rigmus népszerűsítése, amely 49-ben felsővezetői támogatást kapott. Ezzel párhuzamosan a Népsportból eltűnt a huj-huj hajrá, külföldi tudósításokból azonban kiderül, a lelátón még évekig tovább élt.

3. A huj-hujt orosz jelentése miatt cserélték le – NEM SIKERÜLT BIZONYÍTANI

Innentől kezdve azonban eltűnnek a kemény bizonyítékok, előkotrásukra jóval mélyebbre kéne ásni. A Népsportban sajnos nem sikerült olyan cikkeket találni, ahol leírták volna: „kedves magyar szurkolók, ne használjátok többé a huj-hujt, mert ez sértheti a baráti szovjet népet.” Így aztán válasz helyett a továbbiakban inkább érveket sorolnék fel, pro és kontra.

Az elmélet mellett szól elsősorban a kor szelleme. Egy olyan korban járunk, ahol a derék szovjet mindennél – még a magyar népnél is – előrébb való volt. A szovjetet még a pályán sem nagyon illett megverni, ha mégis sikerült, méltósággal illett viselni a győzelmet. A lapokat pörgetve összefutottam néhány extrém példával, íme ezek közül néhány, mutatóba:

Az első szovjet csapat, a moszkvai Torpedo magyarországi látogatására 1947 augusztusában került sor. „Ki győz a Vasas-Torpedo mérkőzésen? Elsősorban a szovjet-magyar barátság eszméje győz” – olvashattuk a Sport akkori címlapján. Aztán a dolgok valószínűleg nem úgy alakultak, ahogy azt előzőleg várták: az akkor kábé negyedik legerősebb magyar csapat, a Vasas elleni Torpedo-meccsről beszámoló tudósításban például nem szerepelt a végeredmény. Sőt, másnap – a vidék fontosságára hivatkozva – lefújták a Torpedo többi meccsét a Vasasnál erősebb fővárosi csapatokkal, és a szovjet különítmény Debrecenbe és Diósgyőrbe utazott, ahol a papírformának megfelelő győzelmet aratott. E Torpedo-portya keretében az egyik szovjet játékos kritikával illette a magyar lescsapda intézményét, sportszerűtlennek nevezve. A Népsport azonnal meg is dorgálta a magyar játékosokat, megjegyezve, hogy ha nincs a lescsapda, a szovjetek nagyobb arányban is nyerhettek volna. Ezt követően a Népsportban több hónapos, célzott kampányt indítottak a „sportszerűtlen” lescsapda gyakorlatának kiirtására. Ugyanezen Torpedo-portya kapcsán megszidták a „céltalan cseleket és a majomcsinálást” megtapsoló pesti közönséget is, akik nem értették meg a szovjet foci dinamikáját és szépségét.

Ennél is árulkodóbbak a 49-es főiskolai világbajnokság képei. Az utolsó napi ökölvívó meccseken például Papp Laci „Hajrá, szovjet!” rigmussal üdvözöltette saját közönségével szovjet ellenfelét, amire a válasz „éljen a Komszomol”, „Haj-rá Szov-jet! Él-jen a Szov-jet!” volt. Persze Papp Laci azért a ringben helyre tette a dolgot, és padlóra küldte riválisát.

Az elmélet ellen szól azonban az, hogy a figyelmeztetés egyszer sem jelenik meg a sporttal kapcsolatos témák elsődleges szócsövében, a bizonyos időszakokban politikai üzenőfalként is szolgáló Népsportban. Pedig a közönség viselkedése sokszor elemzés tárgya volt a lapban: ejnye-bejnyét kaptak a szurkolók például a fent említett főiskolai vébé kapcsán is. Egy igen dorgáló hangvételű cikk például így rendelkezett: „Ne legyen síri némaság a nézőtéren, de a gyalázkodás, a pfujolás nem az a lárma, amelyet szívesen meghallunk a sportpályán”. A lap „a mind elkeseredettebbé váló reakció provokátorait” jelölte meg bűnbakként, akik tervszerűen szervezték a közönség befolyásolását”. Verbális dá-dá járt az egyre kevésbé megtűrt „klubsovinizmus” vagy a pályát övező politikai üzenetek hiánya miatt is (ilyen transzparenseket illett kitenni 49-ben: „Az urnáknál találkozunk”, „A Népfrontra szavazok”). Egyoldalas elmélkedést olvashattunk arról, hogy a haza csapatáért való szorítással (például a „hajrá magyarok” rigmussal) „nem keményedik-e a nemzeti hiúság önimádattá, nacionalizmussá” (a cikk végén feloldják a dilemmát a nacionalizmus és a hazafiság közti különbség felfedésével). A Népsportból megtudható az is, hogy a Fradi „reakciósai” miatt a csapatot 48-ban kis híján kizárták; a klubnak a sportlap címlapján kellett mentegetőznie, a csapat következő, csepeli meccsén pedig zúgott a bocsánatkérésként is felfogható „éljen Rákosi”. „Nagyobb segítséget adhatna a nézőközönség is” – írták szintén a negyvenes évek végén arra a néhány drukkere hivatkozva, akik bekiabálásaikkal idegesítették, zavarták a válogatott néhány tagját. De még az olyan „apróságokba” is belekötöttek a szigorú zsurnaliszták, ha a nem éppen táborbeli francia válogatott egy játékosát nevették ki a nézők egy elbaltázott helyzet miatt („az ilyen ’tüntetés’ mindenképpen helytelen”).

Elképzelhető, hogy amikor tanító célzatú elméleti és pitiáner nézőtéri intések egyaránt megjelennek a sportlapban, akkor a huj-huj hajrá jelentésére, helytelenségére ne térnének ki?

4. Szovjet nyomás vagy önszabályozás? – NEM SIKERÜLT BIZONYÍTANI

Ha elfogadjuk az előző pont jogosultságát, azaz a huj szó orosz jelentése és a huj-huj hajrá kikopása közötti kapcsolatot, még mindig marad a kérdés: magunkat szabályoztuk-e meg, vagy szovjet kérésre tettük. Kellett-e a nagy testvér szakértése és utasítása ahhoz, hogy rádöbbenjünk, a huj mit jelent?

Sok elvtárs remekül tudott oroszul, nekik is eszükbe juthatott a kettős jelentés, így akár az is elképzelhető, hogy a mieink – megelőzendő a bajt – előreszaladtak, és maguk szorították ki a huj-hujt. Az orosz katonák ráadásul már a háború utáni legelső nagy sportrendezvényen, az 1945 májusi Vasas-munkásválogatott találkozón nagy számmal megjelentek a lelátókon; ha zavarta volna őket a rigmus, az 49-nél jóval hamarabb kiderült volna. S ha kiderült volna, nem hujhujozhattunk volna még 54-ben is önfeledten.

És hogy a szurkolói anekdota kapcsán személyes történeteket is megidézzünk: Thuróczy Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum szakértője arról beszélt, egy moszkvai egyetemen, ahol édesanyja és édesapja is tanult, Kádár János 1962-ben-63-ban előadást tartott. Állítólag itt hangzott el az a legfelsőbb szájból érkező tréfás figyelmeztetés, miszerint „bánjunk csínján a huj-hujozással, mert a szovjetek félreérthetik”.

Horváth Sándor történésznek köszönhetően pedig egy másik hujos anekdotát is sikerült begyűjtenem. Az ő története szerint “egy magyar termékeket a Szovjetunióba exportáló vállalatnál a hetvenes-nyolcvanas években egy Moszkvába tartó külkereskedő, akit Hujbernak hívtak, átváltoztatta a nevét Gujberra, ismerve a szó jelentését” – mesélte.

5. Erőszakkal szorították ki? – NEM SIKERÜLT BIZONYÍTANI

A végére maradt még ez is, ennek eldöntésére azonban még mélyebbre kellene ásni, ezt azonban meghagyom a nálam fanatikusabbaknak – a kutatóknak, akiknek ez a munkájuk. Huj-huj, hajrá.

Frissítés | Egy alternatív teória szerint egyáltalán nem biztos, hogy kellettek a szovjetek a rigmus betiltásához, hiszen a huj-huj politikailag is lejáratódott az akkori rendszer szemében. Ezt az elméletet erősítheti az a Gömbös Gyula – Politikai pályakép című könyvben talált idézet, amelyre Murányi Gábor kollégám hívta fel a figyelmem. Gergely Jenő ugyanis arról ír könyvében, hogy Gömbös Gyula 1924-ben így szónokolt egy ceglédi fajvédő gyűlésen: “A magyar belpolitikát az jellemzi, hogy az egész vonalon rothadt keresztényektől támogatva a zsidók offenzívába mentek át. Öt éven keresztül vigyáztak, hogy el ne árulják revanstörekvéseiket a keresztény gondolattal szemben. Most offenzívába kezdtek. Kiadom a jelszót a zsidó offenzíva ellen: Huj, huj, hajrát!-t fogunk kiáltani. Nincs többé semmiféle taktikázás, morfondírozás“.

Frissítés 2015 | A Magyar Nyelvőr 1960/3-as számának posta rovatában találtam egy olvasói érdeklődést a huj-huj hajrá eredetét illetően. A kérdésre O. Nagy Gábor válaszolt, felidézve, majd egy kicsit árnyalva a szovjetsértő huj-huj legendát: “Annak, hogy a sajtó e helyett a kiáltás helyett olykor a rá, rá hajrá buzdító kiáltást közli, talán az az oka, hogy a szláv nyelvekben is él egy huj szó, amely teljesen független a hasonló hangzású magyar szótól, és amelynek eredeti trágár jelentéséből megvetést kifejező értelme is fejlődött. Minthogy azonban van rá, rá, hajrá buzdító kiáltás is nyelvünkben, meglehet, hogy a tudósító azért írta le ezt, mert számára ez az ismertebb, a gyakoribb.”

Tíz évvel később – szintén egy Magyar Nyelvőrben írt cikkben – aztán újra előjöttek O. Nagy fenti mondatai, amelyeket Bánhidi Zoltán így értékelt: “Sportnyelvi ismereteink alapján azt kell hozzáfűznünk [O. Nagy Gábor 1960-as válaszának utolsó soraihoz], hogy a rá, rá, hajrá! buzdító kiáltásnak írásbeli nyoma a felszabadulás előtt nincs: a felszabadulást követően alkották meg. A huj, huj nyelvi elemet a felszabadítók nyelvére való tekintettel, az idézett cikkben emlegetett okok miatt kihagyták, s a hajrát összekombinálták az idegen hatásra fejlődött rá-rá-rá! kiáltással (a magyarban csak a rajta szerepelt ilyen jelentéskörben). A nyelvünkbe hivatalosan bejegyzett rá, rá, hajrá! születésnapját is tudjuk. 1948-ban „Az MLSZ táviratot küldött Hegyi Gyula államtitkárnak, s ebben üdvözli a diadalmasan szereplő magyar olimpiásokat. A távirat kiemeli, hogy a magyar labdarúgás milliós tömegeinek ajkán gondolatban zúg a Rá-rá-hajrá olimpiásaink biztatásaképpen” (Néps. VIII. 5.1). A következő évi feljegyzésünkben magyarázat is van az új, hivatalos biztatásra: „A magyar szurkolók, öregek és fiatalok sem akarnak szégyenben maradni a külföldi biztató-kórusokkal szemben. Harsogjon is a magyar biztatás! Válasszuk azt a magyaros biztatást, amely már tavaly a londoni olimpián olyan népszerű lett. Jól hangzik, erőteljes, magyaros. Rá, rá, hajrá! Hajrá magyarok” (Néps. 1949. VIII. 14.3). Írásban később is gyakran megtaláljuk (például Szepesi György Gól című könyvében: ,,Rá-rá-hajrá! — zúgott a csarnokban egy kis magyar csoport buzdítása” — 47. lap), de a sportéletben inkább a Huj, huj, hajrá! Hajrá, magyarok! nyelvi változatot lehet hallani.

Ez megint csak azt mutatja, hogyha a Népsport már nem is idézte a huj-hujt, az még a hatvanas években is jelen lehetett a lelátókon. Sőt. Időközben találtam egy 1965-ös Népszava-cikket, amelyben ezt írták: “Zengett a Huj, huj,  hajrá!, és a magyar  csapat — ha lehet —  még fokozta az iramot“. És hogy e “szentségtörést” súlyosbítsuk, vízilabdázóink ellenfele ezen a meccsen a szovjet válogatott volt.

Fotó: fortepan.hu