A didaktikus hangvételt látva azonban akkor se lennék meglepve, ha mindkettő esetében kicsit elszállt volna a tudósító fantáziája. Az első történet 1948. szeptember 7-én jelent meg a Népsportban:

“A londoni olimpia ismert történetei közé tartozik (sőt immár történelmi nevezetességű), amikor Pataky Károly kitűnő újságíró kartársunk három vacsorajegyet kapott, miután előzőleg a leghevesebben bizonygatta, hogy ő a magyar sajtóhoz tartozik. Ő is úgy beszél angolul, mint egy született budapesti, nyilván egy kicsit elsiette a kiejtést, ezért vélték Magyarországot (Hungary) éhesnek (hungry). Ez a nyelvbotlás már csak azért is sajnálatos, mert nem felel meg a nemzetközi közellátási viszonyoknak. Inkább Anglia éhes jelenleg, mint Magyarország.”

A második cikk 1949. július 12-én, a világháborút követő első vidéki válogatott meccsen, a debreceni magyar-lengyel után íródott:

“A közönség féltő gonddal őrködött a jó látás lehetőségén. Ha valaki felállt, már erélyesen leülésre parancsolták. … Amikor a nagyválogatottak kijöttek, egy pillanatra megálltak a salakpálya előtt, már hangzott a kiáltás:
– Leülni!
Sőt az egyik néző Puskásra kiáltott rá külön:
– Tessék leülni! Nem látni semmit magától!
Puskás föltalálta magát.
– Majd a mérkőzésen.
A türelmetlen nézőt különben leintették a többiek:
– Nem látja? Ez a Puskás Öcsi!”

Ennyi a két sztori, míg a “huj-huj hajrá” szurkolói rigmus utáni nyomozásomra várakoztok, ami – úgy néz ki – eltart még egy darabig.