A szóbeszédet mindenki ismeri, arról azonban, hogy a valóságban mi történt, megoszlanak a vélemények. Íme három variáció az Isaura-gyűjtésre:

1. Csupán városi legendáról van szó, ami ráadásul jóval később, a 90-es években kezdett terjedni.

2. Egy-két elszigetelt eset valóban történt, és ezt nagyította fel a média országos méretűvé (nyugdíjasok, elmeszociális otthon lakói);

3. A leggyakrabban hangoztatott nézőpont szerint tömegesen gyűjtöttünk Isaura felszabadítására (“… a magyar közvéleményt oly mértékben rázta meg Isaura sorsa, hogy számos segélyegylet alakult megsegítésére. Mit sem törődve a fikcionalitás problémájával, a magyar közvélemény Isaura jogi és emberi problémáit valós közéleti kérdéssé tette.”);

A fenti álláspontok megvizsgálására végignyálaztam jópár újságot azokból a hónapokból, amikor a sorozatot először vetítették idehaza (1986. szeptember 2. és november 25. között), illetve 1987 elejéről, amikor a szappanopera főhősnője Magyarországra látogatott, valamint megkérdeztem pár embert, aki akkoriban közel állt a tűzhöz. Előre jelezném: a hosszú anyag végén csak az első pontra kaptok egyértelmű választ, a másik kettőre csupán kérdőjeles bizonyítékokat sikerült találni, igaz, a kettes verzióra jóval többet.

1. Nem később kezdtek beszélni róla

Első körben arra sikerült írásos ellenbizonyítékot találni, hogy egy jóval később szárnyra kelt szóbeszédről van szó. A Népszabadság 1986 szilveszteri számában, tehát alig másfél hónappal a teleregény vége után ugyanis így ír Árkus József, az “Egy év – Gyűjtögetünk” című cikkében:

“… És most arról a gyűjtésről, amelynek csupán a hírére is melegség öntötte el az emberek szívét, és utólag is hálásak lehetünk, amiért volt szerencsénk magyarnak születni. … most is csak a meghatódottság hangján szólhatunk arról, hogy akadtak közöttünk, akik nem érték be a puszta együttérzéssel, hanem anyagi áldozatot is vállaltak az elnyomottak felszabadításáért.

Röstelkedve ismerem be, hogy nem mindjárt fogtam fel az Isaura kiszabadításáért kezdeményezett gyűjtőmozgalom óriási jelentőségét, sőt, első hallásra nem is nagyon hittem. Aztán persze el kellett hinnem, mert megmutatták a leveleket, amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa. Hogy is lehetne önzetlen, áldozatkész honfitársaink felbuzdulását valamiféle viccnek venni?

Elérzékenyülve forgattam az egyik levél hiteles fénymásolatát, ezt az egyik határ menti község lakosai írták a televíziónak, arra kérve Takács Marikát, hogy juttassa el az általuk összeadott pénzt az illetékes követségnek, vagy legalább a csekkszámlaszámot közölje velük, amin föladhatják forintjaikat szegény Isaurának. A dátum szerint a levél még a sorozat befejező része előtt íródott, amikor nem lehetett tudni, hogy az igazság győz-e, vagy a gazság. Szinte látom magam előtt a község derék lakosait, amint összegyűlnek a falugyűlésre, meghallgatják a szónokot, aki gyújtó hatású beszédet mond arról, hogy nem lehetünk közönyösek az iránt sem, ami határainkon túl történik. Visszautasítja azokat a rágalmakat, melyek szerint mi, magyarok fokozatosan közönyössé válunk, nem érdekelnek bennünket a nagyvilág dolgai, ki-ki csakis a saját boldogulásával törődik. Lám, hazánktól sok ezer kilométernyire kikötnek és kínoznak egy rabszolgalányt, mondhatnánk rá, hogy semmi közünk hozzá, de mi nem nézhetjük tétlenül a távoli igazságtalanságokat sem. A szónok szavait dörgő taps fogadja, a falugyűlés résztvevői egymás után biztosítják forintokban is kifejeződő szolidaritásukról Isaurát.

Nem vagyok könnyen meghatódó típus, eléggé megedzett az élet, mégis ki kellett törölnöm egy árulkodó könnycseppet a szemem sarkából. Ez volt az a pillanat, amikor újból kezdtem bízni a jövőben. Olyan országnak, amelyiknek ilyen áldozatkész állampolgárai vannak, nincs oka aggodalomra. Azt gondolhatnánk, ahol annyi mindenre gyűjtenek, ott végül is belefásulnak az emberek az örökös adakozásba, de nem így van. A szóban forgó falubeliek beszédes tanúbizonyságot tettek az internacionalizmus mellett, amiről pedig mostanában előszeretettel terjesztik egyesek, hogy már csak alig pislákol a lángja. Vissza kell fognom magam, nehogy az indulat túl erős szavak kimondására késztessen, mert úgy hallom, hogy akadnak, akik gúny tárgyává tették a határ menti kisközség lakóinak nemes felbuzdulását. Ahelyett, hogy levennénk előttük a kalapot, azon lovagolnak, hogy az Isaurára adakozók tájékozottsága mintha nem volna eléggé alapos. Nos, levelük tanúsága szerint csakugyan úgy fest, hogy topográfiai és történelmi ismereteikben felfedezhetők bizonyos fogyatékosságok, amelyeket rosszindulattal akár fel is lehetne fújni. Így például valószínűleg nem értesítették őket idejében és kimerítően arról, hogy Brazíliában a múlt században már felszámolták a rabszolgaságot. Mindez semmit se von le az önzetlen gyűjtés értékéből, legfeljebb újabb példája annak, hogy nálunk nincs rendben a lakosság tájékoztatása körül, jóllehet erre már törvényt is hoztak.”

Tehát korabeli szóbeszédről van szó, mint az a fenti cikkből kiderül, azt azonban nem mondanám, hogy ez mindjárt a tömeges gyűjtések tényét is megerősíti, lévén hogy egy ironikus, több helyen kikacsintó publicisztikáról van szó. Mint arról már itt is szó esett, éppen Árkus humoros írásához kapcsolható a gellérthegyi földrengésről szóló rémhír terjedése. (Emlékeztetőül: akkor Árkus ironikus állításait az olvasók egy része tényként kezelte, és így is adta tovább, s ez félelmet keltett országszerte). Ráadásul ugyanezen a napon, 1986 szilveszterén vetítették a televízióban azt a sokat szapult Gálvölgyi-paródiát is, amit szintén Árkus írt, és amiből egyáltalán nem az jön le, hogy őszintén együtt érzett volna Isaura rajongóival.

Gálvölgyi – Rabszolgasors paródia

Gálvölgyi Jani bá’ paródiája Isauráékról

2. Néhány szórványos eset felnagyítása?

“Hogy a sorozatnak milyen hatása van, jelzi egy friss történet. Egy nyugdíjasoknak szóló tévéműsor forgatásán a műsorvezető arról faggatta az idős embereket, hogy mi foglalkoztatja őket. – Annyi mindenre gyűjtünk mostanában – mondta az egyik asszony, – Én szívesen adakoznék arra, hogy Isaura felszabaduljon a rabszolgasorsból” – találtam egy utalást a gyűjtős történetre az Esti Hírlap 1986. november 14-ei számában. Azonban itt sem tömeges gyűjtésről volt szó, hanem egy idős nénike felajánlásáról.

Hasonlóról számolt be 2006-ban, az új Isaura-sorozat bemutatóján Detre Annamária, Isaura magyar hangja is. Eszerint egy turnén valaki a kezébe nyomott 300 forintot erre a célra; a felajánlást árnyalja, hogy mindez egy elmeszociális otthonban történt. A 300 forintot Detre állítólag az otthon igazgatónőjének adta, aki betette a kávépénzbe – olvasható az Indexen.

Az emberek sorozattal szembeni “cuki gyagyaságáról” beszélt Rangos Katalin egykori tévéhíradós riporter is, aki 1986. november 4-én az utca emberét faggatta arról, miért szeretik a nézők Isaurát. Rangos elmondása szerint kollégáival megmosolyogták az emberek furcsa valóságértelmezését, de – 25 év távlatából – nem emlékszik már arra, gyűjtöttek-e a rabszolgalány felszabadítására, vagy beszéltek-e neki erről a riportban. (A műsort egyébként próbáltam megszerezni az MTV archívumából, ahol azt ajánlották, nézzem meg az MTV honlapján a videotárat, ahol nagyon sok más műsort találok. Kérdésemre, miszerint ha én nem nézelődni szeretnék, hanem ezt a konkrét műsort megtekinteni, arra nincs-e valami mód, tömör és velős választ kaptam: “Így igaz”.)

Nem hisz a tömeges gyűjtések legendájában Horvát János tévés sem, akinek a sorozatot köszönhetik a magyarok. Horvát, aki akkoriban a Filmfőszerkesztőség vezetője volt, hallott ugyan a „mendemondáról, de konkrét gyűjtésekről nem”. Ha ilyenek lettek volna, nekem biztos tudnom kellett volna róla, ugyanis minden Isaurával kapcsolatos ügy nálunk futott össze – emlékezik Horvát, hozzátéve: szerinte Árkus szilveszteri cikke csak valami vicc lehetett.

Erősítheti utóbbi megállapítását az, amit az Országgyűlési Könyvtár (OGYK) egy alkalmazottjától tudtam meg. A szocialista időszak bizottsági jegyzőkönyvei digitalizálása és publikussá tétele épp most zajlik, papírformában azonban a napokban az OGYK is megkapta az anyagot. Amiért ez a mi ügyünkben érdekes lehet: 1986 őszéről mindössze egy kulturális bizottsági jegyzőkönyv van, 1986. szeptember 30-áról, ebben azonban nincs említés Isauráról (Tájékoztató a kulturális szabályozási munka állásáról, Drecin József MűvMin államtitkár). Tehát nincs írásos nyoma annak az Árkus félmondatnak, miszerint „az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal”.

Horváthoz hasonlóan nyilatkozott az Isaura-gyűjtésekről Zentai Péter egykori rádiós tudósító is, aki szerint a rendszerváltás előtti időkben nem volt annyira alacsony a tudati színvonal, hogy ilyenek megtörténjenek. Néhány eset biztos volt, de tömeges pénzgyűjtési akciókat nem tart valószínűnek.

3. Nem illett róla írni?

Tamás Ervin újságíró szerint azonban nem legendáról van szó: valóban gyűjtöttek pénzt Isaura felszabadítására. Erről azonban komoly újságban, komoly hangvételben nem nagyon illett foglalkozni – az akkori sajtóirányítás ugyanis nem örült volna egy ilyen cikknek.

A lapok akkoriban valóban nem sokat törődtek Isaurával. Hiába néztem át több sajtóterméket is (Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, ÉS), az újságok – leszámítva a fent idézett Árkus-glosszát és az MTV riportjáról beszámoló Esti Hírlap-cikket – nem írtak a gyűjtésről.

Sőt. Ahhoz képest, hogy a sorozat soha nem látott nézettségi számokat produkált és akkoriban az egész ország erről beszélt, magát az Isaura-lázat is csak módjával hájpolták – még a bulvár Esti Hírlapban is többnyire az utolsó oldalra száműzték.

A Nők lapja 1986-ban egyáltalán nem írt a Rabszolgasorsról, először csak az Isaurát megtestesítő színésznő 1987-es pesti látogatása kapcsán adtak hírt a sorozatról (ebből a cikkből viszont megtudjuk, hogy Isaura egy vidéki látogatása során Róza nénitől megkapta a magyarok igazi ajándékát, egy arcképét ábrázoló csipkeképet).

A Népszabadság sem vitte túlzásba az isaurázást, november 19-én, kicsivel a sorozat vége előtt azonban egy ködoszlató-felvilágosító háttéranyagot közöltek a brazíliai rabszolgaság évszázados, ám a tévének köszönhetően aktuális történetéről. Érdekes módon az ÉS-ben több írás is megjelent a sorozatról; hol valószínűtlen eseményszövése miatt gyalulták, hol pedig a sorozat varázsát, az Isaura-jelenséget próbálták megfejteni. De a gyűjtésről ott sem esett szó.

A legenda külföldön is ismert

Futottam néhány nemzetközi kört is, ami alapján elmondható: az Isaura-gyűjtés – akár igaz volt, akár nem – mára világhírűvé vált. A történetet a Wikipedia angol nyelvű Isaurás oldala is ismerteti, igaz, csupán városi legendaként. Egy másik weboldal viszont számszerű összeget is idéz: állítása szerint 75 ezer dollárnyi pénzt kalapoztunk össze a népszerű rabszolgalánynak, a pénzt pedig a brazil nagykövetségen keresztül akartuk célba juttatni.

Van, ahol megemlítik, hogy az eset felidézése azóta közhellyé vált az országban tapasztalható állapotok leírására: “Ne csodálkozz. Egy olyan országban, ahol pénzt gyűjtöttek Isaura felszabadítására, bármi megtörténhet.”

Egyébként Lucelia Santosnak Magyarországról nem az Isaurának gyűjtő nyugdíjasok emléke maradt meg, hanem egy 9 éves vak kisfiúé, aki a legnagyobb télben is órákat várt rá úgy, hogy soha nem látta és hallotta azelőtt (előbbit vaksága, utóbbit a hangját elfedő magyar szinkron miatt).

Más korabeli szóbeszédek Isauráról

Az Esti Hírlapot lapozgatva két további korabeli szóbeszédet is találtam. Az egyikben a lakosok az Isaura még nem vetített részeit kérték számon a tévén. Őket a televízió filmfőszerkesztőségének képviselője próbálta nyugtatgatni, mondván: “higgye el mindenki, aki a Rabszolgasorsot végignézte, hogy a 30 epizód minden filmkockáját végignézte”.

Brazíliában ugyanis – ahol valóban 100 részben adták le a Rabszolgasorsot – esténként csupán 10-15 perces részeket sugároztak, és a teljes sorozatból egy 30 részes nemzetközi változat készült. A magyar tévé viszont még hosszabb, 50-60 perces epizódokba gyúrta ezt a 30 részt, így lett 15 darabos a sorozat.

A másik szóbeszéd cáfolatát Isaura magyarországi látogatása előestéjén közölte az Esti Hírlap. Ebben leírták: “ellentétben a pesti pletykákkal Leoncio alakítója a polgári életben nem férje a művésznőnek, s magyarországi látogatására csupán a menedzsere kíséri el”.

Isaura ereje

És a végére egy érdekesség, ha már annyi lapot átnyálaztam (illetve mikrofilmet végigtekertem). Isauráról idehaza először talán Rózsa Zoltán írt a Filmvilágban, méghozzá 1982-ben, tehát négy évvel a sorozat behozatala előtt. Írása a szappanoperák brazíliai fogadtatásáról szólt, íme belőle néhány részlet, ami rávilágíthat arra, minek köszönhetően kerülhetett Isaura ilyen közel az emberekhez:

“A brazil telenovela valami egészen újat hozott a vizuális művészetek körébe. Új vizuális műfajt teremtett, olyat, amely formájában ugyan a legmodernebb technika lehetőségeivel él, de amely nagyon régi közönségigényt elevenít fel és elégít ki, az elmúlt századok kollektív irodalmi műfajainak legifjabb gyermeke.”

“A jelesebb szerzők közül említhetjük Valter George Dustot, aki Jorge Amudo Gabriela, szegfű és fahéj című regényét adaptálta átütő sikerrel 130 folytatásban (rendezője Walter Avancini), Lauro César Munizt, aki a Casarao (Nagy ház) című tévéregényt írta 160 folytatásban (rendezője Daniel Eilho), Gilberto Bragát, aki a 100 folytatásos A Escrava Isaura ( Isaura rabszolga) írta (rendezője Herval Rossano), és Manuel Carlost, aki az előbbi Gilberto  Bragával együtt a 159 folytatásos Água vivát írta (rendezője Roberto Talma és Paolo Ubiratan). Amado Gabrielája volt egyébként az első olyan folytatásos tévéregény, amely nemes irodalmi alapanyagból készült.”

“… hogy ilyen intim, családias hatást tud kiváltani a telenovela, abban, azt hiszem, a forgatókönyvön és a sztorin túl a sajátos gyártásmód is közrejátszik. Egy-egy telenovelát általában hat hónapig forgatnak, és a stáb ez alatt a hat hónap alatt naponta, reggel 8-tól este 8-ig valóban együtt élnek a stúdiókban”. …

“Amikor a közönség az első folytatást látja, a rendező a tizedik epizódot forgatja, az író pedig a huszadik folytatás kéziratát adja le. … Közben feszült figyelemmel kísérik a szerzők és a színészek az IBOPE (Brazil Köz vélemény kutató Intézet) jelentéseit. Tetszik-e az egész, tetszenek-e a színészek, emelkedik-e avagy csökken a nézettség. Ez az együttműködés és figyelem a közönség azonnali reakciójára szintén olyan sajátossága a telenovelának, ami egyben átütő sikerének titka is.” …

“A társadalmi témákat megjelenítő telenovelák világa csábító, andalító világ. Kielégíti a képzeletet, a cselekményes történetekre való igényt, mégpedig úgy, hogy egyidejűleg közel van a nézőhöz, de távolságot is tart tőle. Közel van, mert a szereplőkkel szinte együtt él napról napra a néző, és így lehetősége van a velük való azonosulásra; távol tart, mert a szereplők olyan társadalmi közegben (rendszerint jómódú középrétegekben) élnek, amely a nagyközönség számára ismeretlen, de vágyott világ.”

“… a néző úgy érezheti magát: ő több, ő fölötte áll ennek a világnak. Azt sugalmazza, ha nekem pénzem volna, nem így, hanem jobban, okosabban szervezném meg az életemet, mint ők.”

Legalább egy esetben bizonyított: a magyar nézők is elgondolkoztak, ha lenne pénzük, mire költenék.

Update: Kaptam egy levelet Béres Lászlótól, amiben felhívta a figyelmem egy 1986-os lemezre, és el is küldte a borító fotóját. A bakelit kislemez egyik oldalán a Detre Annamária által felénekelt Rabszolgasors című dal szerepelt, a másik oldalán pedig állítólag a sorozat főcímdala. László elmesélte az is, hogy kisiskolásként osztályfőnöküktől azt a feladatot kapták, hogy az Isaura arcképével ellátott sportsegélylemezzel házaljanak a városban; s szerinte ez az akció is hozzájárulhatott a pénzgyűjtős legenda kialakulásához, terjedéséhez. Köszi!

Update 2. | Pár évvel a bejegyzés publikálását követően jelentkezett egy egykori tévés, aki nem szeretné, ha a nevét leírnám, de facebookos profilja alapján egyértelműen azonosítható. Verziója szerint a szóbeszéd egy fogadás következtében terjedt el: két tévés kolléga fogadott egymással arról, el tudják-e terjeszteni a pénzgyűjtés legendáját. Egyikük állítólag el is hintette a kitalált sztorit egy közönségtalálkozón, és innen terjedt el az egész országban. A szóbeszédről a Magyarországra látogató színésznő is hallott, és jót mosolygott rajta – mesélte ugyanő.