Új polgárral gyarapodott az állatkerti magyar Afrika: erőteljes fiú gyermek született a falu egyik családjában, s pogány szertartás szerint az Ofelioko nevet nyerte. Háromszáz jól pigmentált embertársunk látható ott reggel kilenctől este tízig a hiúzok és núbiai oroszlánok között. Születnek és élnek, ál-lat-kert-ben tartjuk őket. Európa eme megvilágosodott legközepén. Arcom ma is elvörösödik, ha rágondolok. S hova lehetett a drága Ofelioko?” – olvasom Lengyel Péter Macskakő című regényében, és a jelenetet minden bizonnyal azonnal az írói fantázia termékének minősítettem volna, ha nem olvastam volna Zádori Zsolt kollégám két évvel ezelőtti cikkét, amit a Néprajzi Múzeumban rendezett, A másik címet viselő kiállításról írt. Mivel azonban valószínűleg nem mindenki látta a kiállítást vagy Zsolt anyagát, érdemes felidézni a történetet.

Az eseményről a Vasárnapi Ujság 1896. augusztus 30-ai számának Egy darab Afrika Budapesten címet viselő cikke számol be. “Valóban érdekes látvány az a 250 néger atyafi, kik az ezredévi ünnep tiszteletére Afrikából Budapestre jöttek, s most ott tanyáznak az állatkertben” – kezdődik az írás. “Ruházatuk mindössze egy tarka szövetű lepel, melyet festői ránezokba szednek; azt vélné az ember, tógás rómaiak. Testök egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert — aránylag — igen tiszták lévén, van mindig egy-kettő, a ki nagy hévvel mosakodik a vizérben, mely telepükön át csörgedez. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat s ez már magában is megérdemli az 50 krajezárnyi belépti díjt, mivel e négerek mitőlünk annyira elütő emberek. De fokozza a látvány becsét a határozott esztétikai élvezet. Szebb idomokat alig lehetne találni. Főleg fürdés közben egy ily karcsú néger alak, a mint fénylik a róla lefutó víztől, valóságos eleven bronz szobor.”

“Gond volt arra”, folytatódik az írás, “hogy négereink lehetőleg azt az életmódot folytássák az állatkertben, a melyet hazájukban megszoktak. Mindegyiknek van valami mestersége, melyet apjától tanult. Ott ülnek saját készítményű zsámolyaikon, kiki pálmalevelekből összetákolt kunyhója előtt; kunyhóikat is ők maguk építették”. … “Szelíd ez a faj, békeszerető; aztán a telep kitűnően is van szervezve. Sehol rósz szag ennyi vad ember közt. Ez igazán bámulatos. Nem éreznek semmiben hiányt; jó húsban vannak, elégedettek; s csodák csodája, nem koldulnak! Ellenkezőleg, modoruk a legtisztességesebb. Nem idegenkednek a nézőtől; mosolyognak rá, szívesen váltanak szót vele; néhányan beszélnek angolul is. «Akkra, Akkra», — mondják, ha az ember kérdi, hova valók.”

A szövegből az is kiderül, hogy kerültek ide az afrikaiak. “Az igazgató (kellemes modorú franczia) egy ideig a franczia haditengerészetnél volt alkalmazva. Ezeni minőségében Afrika partjaira jutott, s ott kereskedő lett. Még folyt üzlete, mikor az 1889-iki kiállítás alkalmából egy csapat négert szállított magával Parisba. Majd megbetegedett (gyilkoló az a guinea-i éghajlat) s visszavonult Lyonba, de föntartotta összeköttetését a távoli vidékkel, melynek egykor lakója volt. Az ottani félvadak ismerik, szeretik, s ő, fölhasználva ismeretségét, minden évben kiválaszt belőlük egy-egy új csapatot, melyet aztán bemutat, hol itt, hol ott a művelt világnak. 1893-ban Chicagóban járt, 1894-ben Lyonban, tavaly Bordeauxban, ez idén egyenesen Budapestre jött.

Mostani csapatját egy Akkra-vidéki néger közbenjárásával toborzottá össze; azért áll a csapat Akkra-vidékiekből. Betcsi, a csapatszerző néger, mesterségére nézve ötvös. Aránylag gondos nevelést kapott, s jellem tekintetében ritkítja párját. … Tekintélyének köszönhető, hogy vagy negyven családfő vállalkozott háznépestől Budapestre jönni.”

És hogy mi volt e vállalkozás a célja? “Budapestnek érdekében van, hogy az ilyen fajtájú látványosságok sikerét teljes erőből előmozdítsa. Találjanak a külföldiek, kik azokat bemutatják, előzékenységet a hatóság részéről, a közönség körében pártolást, hogy kedvök legyen visszatérni s példájukkal másokat is ide vonzzanak. Ez is egy módja annak, hogy Budapest világvárossá fejlődjék.”

A végére pedig idemásolok a korból egy érdekes “eredetlegendát”, amelyre a fenti cikk keresése közben bukkantam, ugyancsak a Vasárnapi Ujságban (1895. 17. szám):

“A fekete és fehér emberek. Érdekes hit van elterjedve némely néger törzs között. Réges-régen — úgy mondja a legenda — az emberek mind feketék voltak, jött azonban egy nagy özönvíz, mely kipusztította az emberiséget, úgy hogy csak hárman maradtak életben. Egy ízben megjelent előttük az Isten, s rámutatva egy nyitott kútra, megparancsolta, hogy ugorjanak abba bele. Az egyik rögtön követte a parancsot s beleugorva a kútba, onnan megtisztulva, fehér bőrrel került ki. Erre a másik is bátorságot vett magának s beleugrott a kútba, de a víz már zavaros volt s nem tisztulhatott meg teljesen, úgy hogy barna bőrrel került ki a kutból. Most már a harmadik is megbánta habozását s a-kútba ugrott, de a viz már oly zavaros és piszkos-volt, hogy a bőre fekete maradt továbbra is. Innen származnak a különböző szinü emberek”.