Az ismert történelemmagyarázó Henry Lincoln 1969-ben egy papírkötésű könyvet vásárolt a franciaországi Cévenne-ekben – kezdi a hosszú történetet David Aaronovitch, a közelmúltban megjelent VUDU-történelem című könyv szerzője. A Gérard de Sède által írott Az elátkozott kincs egy ismeretlen 19. századi papról szól, aki talál valami rendkívülit a templomában, majd új tudása birtokában hatalmas vagyont halmoz fel. A fiktív könyv egy hiányossága azonban felkeltette Lincoln figyelmét, és miután megbízást kapott a BBC történelmi-régészeti magazinjától, a Chronicle-tól a téma feldolgozására, három ismeretterjesztő filmet is készített a témában. 1975-ben aztán Lincoln segítséget kapott a regényíró Richard Leigh-től, és megismerte Michael Baigent pszichológust is. Közös munkájuk 1982-ben jelent meg, a Szent vér, szent Grál címmel.

A sztori, amely Dan Brownt is megihlette

Ebből „kiderül”, hogy Jézus és Mária Magdolna szerelmi viszonyt folytattak, és e kapcsolatból gyermek is született. Jézus keresztre feszítése után Mária Magdolna a gyermekkel – vagy gyermekekkel – Gallia déli részére menekült, és az ottani zsidó közösségben rejtőzött el. Négyszáz évvel később Jézus egyik leszármazottja beházasodott egy arisztokrata családba, és megkezdte a későbbi Franciaország területeinek egyesítését. Ez a család tehát, a Merovingok, nemcsak királyi dinasztia, hanem a Messiás vér szerinti örököse is volt. Aztán hosszú időre illegalitásba kényszerültek, és az előkelő Lotaringiai-ház címere alatt tűntek fel újra. Királyi rangra ezután már csak akkor emelkedtek, amikor az első keresztes hadjárathoz csatlakozott Godfrey de Bouillon kieszközölte, hogy Jeruzsálem első királyává koronázzák.

Az erre vonatkozó jóslat elfogadható beteljesedésében segítségére volt egy titkos társaság, amely Sion-rendnek nevezte magát. Ők alapították meg aztán a templomos lovagok rendjét is, amelynek 1307-as feloszlatása után a Sion-rend maradt a vérvonal folytonosságának záloga. A rend működése továbbra is titkos, de tagjai időről időre elhullajtják létezésük jeleit. Földalatti működésének 650 esztendeje alatt a Sion-rend nagymesterről nagymesterre adta tovább a titkot. A párizsi Bibliothèque Nationale-ban letétbe helyezett lista tanúsága szerint betöltötte a hivatalt Sir Isaac Newton, Victor Hugo, Claude Debussy, Jean Cocteau és Leonardo da Vinci is. A titokra homályosan utaló művészi alkotások közé tartozik Nicolas Poussin festménye, az Árkádiai pásztorok (lásd alul) is, amelyen egy sírbolt látható.

A hátrahagyott árulkodó nyomok miatt a rend végül lelepleződik: Rennes-le-Château papja, Bérenger Saunière 1885-ben egy vizigót oszlop belsejében megtalál néhány pergament, majd megfejti a rejtjeles szöveget, amiből rájön, hogy az írás Jézus vérvonalára vonatkozik, és zsarolni kezdi az egyházi hatóságokat.

Az árulkodó jelek…

A gáncsoskodók azonban hamar kipécézték a történet néhány valószínűtlen elemét – hívja fel a figyelmet Aaronovitch, és fel is sorol párat. Érdekességként említi, ahogy a szerzők Jézus leszármazottjának Meroving házba való beházasodásáról írnak, miközben addig az időpontig már ezrével kellett létezniük Jézus-leszármazottaknak, a Sion-rend mégis csak egyet pártfogol közülük.

A következő nehézség az, hogy a vérhordozónak kikiáltott, Lincolnék által később megtalált Pierre Plantard sosem mondta, hogy az Isten Bárányának kései leszármazottja lenne, sőt, tagadta ezt.

A harmadik ellenérv, hogy a jelek szerint a Grál-történet – a kehellyel, a vérrel és a többivel – semmilyen formában nem létezett, míg egy 12. századi költő meg nem alkotta a poézis valósága számára.

Negyedszer, Saunière templomának belül üres oszlopa valójában tömör, tehát abban nem találhattak semmit, a Rennes közelében levő sírbolt pedig, amit állítólag Poussin képe ábrázol, valójában 1903-ban készült, míg maga a festmény, az Árkádiai pásztorok 250 évvel korábban.

… és a megfejtés

Aaronovitch könyvében rámutat: az összeesküvés középpontjában álló Pierre Athanase Marie Plantard már ifjúkorában különféle antiszemita és anti-szabadkőműves fantomcsoportok létrehozásában vett részt. Ő volt aztán az, aki 1956 nyarán bejegyezte a Sion-rendet, a „kis költségű lakásépítés jogának és szabadságának védelmére” alakult társaságot.

Ezzel párhuzamosan, a francia sajtóban 1956 januárjában egy Noël Corbu nevű Rennes-le-Château-i vendéglőtulajdonostól eredő történetek jelentek meg. Corbu volt ekkor a Saunière-birtok tulajdonosa, és azon törte a fejét, hogyan tehetné ismertebbé elszigetelt szállodáját; végül aztán kitalált egy hangzatos mesét a kincsről és a templom belül üres oszlopairól.

Nem sokkal később Corbu találkozott Plantarddal, akinek a Saunière-mese azonnal megragadta a fantáziáját, és hozzálátott egy könyv megírásához. Ebbe új részleteket is belefoglalt, például hogy a vizigót oszlop belsejében talált pergamenek a letűnt Meroving dinasztiához vezetnek el. Barátja, Philippe de Cherisey – egy iszákos, de okos arisztokrata – Plantard kedvéért el is készítette a hamis pergameneket, és azokat elhelyezték a Bibliothèque Nationale-ban, hogy azután felfedezzék őket mint Plantard történetének bizonyítékait.

Sajnálatukra a silányul megírt Plantard-munkára nem találtak kiadót, azonban egy jótollú ismerős, Gérard de Sède írását 1967-ben már megjelentették. Plantard, de Cherisey és de Sède ez idő tájt folytatott levelezéséből több tucat levél fennmaradt, ezek részletezik, hogyan halad az átverés, milyen cáfolatra mit érdemes válaszolni. Egyik megoldásként azt találták ki, hogy konstruálnak egy történetet, amelyben szerepet kap Plantard fiktív rendje, és a dokumentumot elhelyezik a Bibliothèque Nationale-ban. És lám, valóban ott volt a dokumentum, míg csak Henry Lincoln meg nem találta, aki így – a BBC-t is magával rántva – a francia csalók horgára akadt.

Mindezt 1983-ban, azaz nem sokkal a Szent vér… megjelenése után derítette ki egy Jean-Luc Chaumeil nevű újságíró, akinek ma is birtokában van egy 44 oldalas vallomás, amit Philippe de Cherisey tett neki. Átverés volt az egész: először a történet váza készült el, majd fantáziadús mesevilágot szőttek köré, amit hamisított dokumentumokkal alapoztak meg.

A résztvevők indítékai Aaronovitch szerint különbözők lehettek: de Cherisey imádott kódokkal játszadozni, Plantardot vonzotta a gondolat, hogy egy titkos társaság tagjaként a világ szervezője válhat belőle, és voltak olyanok is, akiket egyszerűen csak a pénz érdekelt. Bizonyára ők sem értették, hogyan sikerülhetett olyan jól a trükk, hogy a BBC is benyelte. Talán annak köszönhetően, amit Umberto Eco álarcheológiai regényparódiájában, A Foucault-ingában szereplője szájába ad: „…az ilyen emberek bármire vevők, csak az a fő, hogy az ellenkezőjét olvassák mindannak, amit az iskolában tanultak.”