Bizonyos kreatív területeken – többek között a lírai költészetben – a koraérettség fontossága aranyszabállyá merevedett – írja Gladwell a Kutya szemszögéből című könyvében. Howard Gardner harvardi pszichológus, a kreativitáskutatás szaktekintélye is hasonlóan ír: „a lírai költészet olyan terület, ahol a tehetséget korán észreveszik; ez a tehetség nagy lánggal lobog és hamar kiég.”

Tetszetős elmélet, de vajon igaz-e? – teszi fel a kérdést Gladwell.

Néhány évvel ezelőtt – írja a szerző – David Galenson közgazdász, a Chicagói Egyetem kutatója megnézte, van-e valóságalapja e feltételezésnek. Költészeti antológiákat nézett át az 1980 utáni időkből, és listát készített az ezekben előforduló versekről. Természetesen vannak, akik vitatják, hogy ez megfelelő módszer az irodalmi érdemek mérésére, de Galenson egyszerűen széles keresztmetszetet akart kapni arról, hogy az irodalomtudósok mely verseket tartották a legfontosabbnak az amerikai kánonban. A legjobb tizenegy mű, sorrendben, címük után a költő életkorával a vers megírásakor:

T. S. Eliot már idézett Prufrockja (23), Robert Lowell: Skunk Houi (41), Robert Frost: Megállva erdőszélen havas este (48), William Carlos Williams: A vörös talicska (40), Elizabeth Bishop: A hal (29), Ezra Pound: A folyami kereskedő feleségének levele (30), Sylvia Plath: Apu (30), Ezra Pound: Egy metróállomáson (28), Robert Frost: Fal-javítás (38), Wallace Stevens: A hó embere (42) és William Carlos Williams: A tánc (59).

Galenson arra a következtetésre jutott: semmilyen tényszerű bizonyíték nincs arra, hogy a költészet a fiatalok játéka lenne. Vannak költők, akik pályafutásuk elején alkották a legjobb műveiket, mások évtizedekkel később. Robert Frost antológiákban megjelent remekműveinek 42 százalékát írta 50 éves kora fölött, míg William C. Williams az antológiákba beválogatott halhatatlanjainak 44 százalékát, Wallace Stevens e klasszikussá vált darabjainak 49 százalékát.

Galenson könyvet írt a vizsgálatából levonható következtetéseiről, Old Masters and Young Geniouses: The Two Life Cycles of Artistic Creativity címmel. Ebben rámutat, hogy tétele igazolható más irodalmi műnemekre is – például Mark Twain 49 évesen publikálta a Huckleberry Finn kalandjait, Daniel Defoe 58 évesen írta a Robinson Crusoe-t –, de más művészeti ágakra éppen így igaz, például a filmrendezők tálentumát illetően is: Hitchcock például 54 és 61 éves kora között forgatta a Gyilkosság telefonhívásra, Hátsó ablak, Fogjunk tolvajt!, Bajok Harryvel, Szédülés, Észak-Északnyugat című munkáit, valamint talán legnagyobb filmjét, a Psychót is.

Galenson figyelmét a képzőművészetből leginkább Picasso és Cézanne párhuzamba állítható tanulságos példája ragadta meg. Picasso klasszikus „ifjú titán” volt, olyan őstehetség, akinek már a pályája nyitánya is egy mestermű. Ami Cézanne-t illeti: a párizsi Musée d’Orsay termeiben, a világ legszebb Cézanne-jainak gyűjteményében a hátsó falon látható mesterművek a festőzseni pályája végén készültek.

Galenson egyszerű közgazdasági elemzést végzett: táblázatos kimutatást készített, mennyit fizettek az aukciókon Picasso, illetve Cézanne képeiért a festésük időpontjához viszonyítva. Azt az eredményt kapta, hogy a huszonéves Picasso munkáiért négyszer annyit adtak, mint hatvanon felül készült alkotásaiért. Cézanne esetében ennek éppen a fordítottja volt igaz: a mester hatvanon túl festett képei tizenötször többért keltek el, mint fiatalkori alkotásai.

Valami okból azonban még mindig erősen tért hódít az „ifjútitán”-mítosz – állítja Gladwell. A zseniség formáit vizsgáló Galenson szerint a fiatalkorban teljességében megnyilvánuló zseni (lásd Picasso) ritkán bocsátkozik nyíltszíni tapasztalásokba és felfedezésekbe. Jellemzően határozott elképzelése van arról, mit akar elérni és azt végre is hajtja.

Míg a korán kezdő, de későn érő típus éppen a fordítottja: az ő megközelítése kísérleti jellegű, és hosszú időszakokon át tökéletesíti művészetét. Visszakacsintva az irodalomra, Mark Twain is így írt: bizonyos szerkezeti tervvel kezdte a regényt, ami rendszerint hibásnak bizonyult, mire nekiállt egy új történetnek, aminek írása közben nehézségekkel szembesült. Ezért aztán újraírta mindazt, amit addig írt belőle, és addig folytatta, amíg nem talált benne valami hibát, s kénytelen nem lett az egészet elölről kezdeni.

Galenson gondolatából, hogy a kreativitásnak két típusa van – a konceptuális és a kísérletező típus –, számos fontos következmény következik. Például az, hogy néha minden későn beérő művészre kései kezdőként gondolunk. A hosszasan elhúzódó művészi entrée-nek a művész számára kellemetlenül hangzó tanulsága pedig az, hogy a nagy teljesítményhez vezető úton a későn érő művész a bukott művészre emlékeztet.