Bizonyos kreatív területeken – többek között a lírai költészetben – a koraérettség fontossága aranyszabállyá merevedett – írja Gladwell a Kutya szemszögéből című könyvében. Tetszetős elmélet, de vajon igaz-e? – teszi fel a kérdést a szerző.

Aztán Gladwell felidézi David Galenson közgazdász tanulmányát, amelyben a kutató költészeti antológiákat nézett át az 1980 utáni időkből, és listát készített az ezekben előforduló versekről. Ez persze egy elég szubjektív módszer az irodalmi érdemek mérésére, de Galenson széles keresztmetszetet akart kapni arról, hogy az irodalomtudósok mely verseket tartották a legfontosabbnak. A legjobb tizenegy mű, sorrendben, címük után a költő életkorával a vers megírásakor ez volt:

T. S. Eliot már idézett Prufrockja (23), Robert Lowell: Skunk Houi (41), Robert Frost: Megállva erdőszélen havas este (48), William Carlos Williams: A vörös talicska (40), Elizabeth Bishop: A hal (29), Ezra Pound: A folyami kereskedő feleségének levele (30), Sylvia Plath: Apu (30), Ezra Pound: Egy metróállomáson (28), Robert Frost: Fal-javítás (38), Wallace Stevens: A hó embere (42) és William Carlos Williams: A tánc (59).

Galenson arra a következtetésre jutott: semmilyen tényszerű bizonyíték nincs arra, hogy a költészet a fiatalok játéka lenne. Vannak költők, akik pályafutásuk elején alkották a legjobb műveiket, mások évtizedekkel később. Robert Frost antológiákban megjelent remekműveinek 42 százalékát írta 50 éves kora fölött, míg William C. Williams az antológiákba beválogatott halhatatlanjainak 44 százalékát, Wallace Stevens e klasszikussá vált darabjainak 49 százalékát.

Galenson Old Masters and Young Geniouses: The Two Life Cycles of Artistic Creativity című könyvében – amelyet Gladwell idéz – rámutat, hogy tétele igazolható más irodalmi műnemekre is: például Mark Twain 49 évesen publikálta a Huckleberry Finn kalandjait, Daniel Defoe 58 évesen írta a Robinson Crusoe-t. De más művészeti ágakra is igaz, például a filmrendezők tehetségét illetően is: Hitchcock például 54 és 61 éves kora között forgatta a Gyilkosság telefonhívásra, Hátsó ablak, Fogjunk tolvajt!, Bajok Harryvel, Szédülés, Észak-Északnyugat című munkáit, valamint talán legnagyobb filmjét, a Psychót is.

Picasso vs. Cézanne

Galenson figyelmét a képzőművészetből leginkább Picasso és Cézanne párhuzamba állítható példája ragadta meg. Picasso klasszikus „ifjú titán” volt, amolyan őstehetség, Cézanne mesterművei azonban inkább a festőzseni pályája végén készültek. Amikor Galenson táblázatos kimutatást készített, mennyit fizettek az aukciókon Picasso, illetve Cézanne képeiért a festésük időpontjához viszonyítva, azt kapta: a huszonéves Picasso munkáiért négyszer annyit adtak, mint hatvanon felül készült alkotásaiért. Cézanne esetében ennek éppen a fordítottja volt igaz: a mester hatvanon túl festett képei tizenötször többért keltek el, mint fiatalkori alkotásai.

Valami okból azonban még mindig erősen tért hódít az „ifjútitán”-mítosz – állítja Gladwell. A zseniség formáit vizsgáló Galenson szerint a fiatalkorban teljességében megnyilvánuló zseninek (mint amilyen például Picasso volt) jellemzően határozott elképzelése van arról, mit akar elérni és azt végre is hajtja. Ezzel szemben a későn érő típus éppen a fordítottja: az ő megközelítése kísérleti jellegű, és hosszú időszakokon át tökéletesíti művészetét.

Visszakacsintva az irodalomra, Mark Twain is így írt munkamódszereiről: bizonyos szerkezeti tervvel kezdte a regényt, majd a hibák felfedezése után nekiállt egy új történetnek, aminek írása közben nehézségekkel szembesült. Ezért aztán újraírt mindent, és addig folytatta, amíg nem talált benne valami hibát, és kénytelen nem lett az egészet elölről kezdeni – írja Gladwell.

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, havi egy kávé árával te is hozzájárulhatsz az álhírek elleni harchoz.