A sorozatbetörő

1.

Más nem is hiányzik, mint hogy magam alá csurgassak, zsörtölődött magában Hipó. Ráadásul épp most, amikor végre megtaláltam álmaim asszonyát, tapintott végig félve a nadrágján. Aggodalma azonban feleslegesnek bizonyult: a drapp kordanyag száraz és tiszta volt, legalábbis ameddig a karja elért.
Hipó nem tartotta ijedősnek magát, a metróról lemaradó öregúr váratlan kirohanása azonban sokkolta. A fehér hajú férfi rövid idő alatt háromszor vétett Hipó rendre és tisztaságra épülő világképe ellen. Először, amikor nyilvános helyen hangoskodott, másodszor, amikor faragott fejű botjával megütögette a metró oldalát, harmadszor pedig gyűrött és pecsétes zakójával.
Ilyen botrányos viselkedést Hipó még nem látott odalent, pedig fél éve szinte a metróban élt. Itt volt munka után tíz és lefekvés előtt húsz perccel, haza már csak aludni járt. Negyvenedik születésnapja óta a metrózás volt a mindene, ingázott ide-oda, amikor csak tehette. Kollégái beteges önsanyargatásra gyanakodtak, a valóság azonban ennél sokkal romantikusabb volt: Hipó társat keresett magának. Társat egy olyan helyen, amely egy hozzá hasonló tisztaságmániás számára egyet jelentett a pokollal.
Nem telt el óra odalent anélkül, hogy Hipónak eszébe ne jutott volna az a londoni vizsgálat, amelyben kilenc embertől származó hányásnyomot szedtek össze az ottani metrón. Nem egyet, nem kettőt, hanem kilencet! Ráadásul nem egy vonalon, hanem egyetlen ülésdarabon. Ezen kívül vizelet- és ürüléknyomokat, spermát, ismeretlen típusú gombát és egyéb válogatott gusztustalanságokat.
Ha ilyen eredményeket hozott a londoni mustra, mi lehet a mi vadkeleti metrónkban, elmélkedett ráérő pillanataiban Hipó.
Legádázabb ellenségei mégsem a láthatatlan baktériumok, hanem a mindenhol jelen lévő graffitik voltak. Nem volt ülés vagy ablaktábla a kocsikban, pad vagy hirdetés a peronon, amit tisztán hagytak volna a vandálok. Hipó gyűlölte a graffitiket, ha rajta múlt volna, a legkisebb filcvonásokat is kézlevágással büntette volna. Szemében a graffiti a kosz, a romlottság és az anarchia jelképe volt, egy himlőhely, mely tévedhetetlenül mutatta a bűn vírusának terjedését.
Aki e föld alatti fertőben megőrzi a tisztaságát, méltó párom lenne nekem is, fektette le Hipó társkereső elméletének alapját negyvenedik születésnapján, az ünnepi torta majszolása közben. Amennyire jól hangzott ez elsőre, annyira kilátástalan misszió lett belőle idővel. Hol egy blúzujjon felfedezett, szolid kávépecsét, hol egy messziről világító pörköltcsepp, hol pedig egy dezodortól foltos ingujj vetett véget Hipó korai reménykedésének.
A nők többsége már azelőtt elhullott, hogy közelebbről megvizsgálhatta volna őket. Örökre emlékezetébe véste például annak a virágos szoknyás lánynak az arcát, aki egy kedd reggelen mosolyogva huppant le egy felszabaduló ülőhelyre, ügyet sem vetve az odaszáradt rágógumira. Mindezt két megálló, azaz röpke hárompercnyi ücsörgési lehetőség miatt.
Micsoda pech, sajnálkozott akkor Hipó. Mekkora szerencse, gondolt vissza az esetre később. Jobb az ilyen gyengeségekről mielőbb tudomást szerezni, s továbblépni, amíg nem késő, okoskodott utólag, tiszta fejjel.
Mivel rengeteg időt töltött a metróban, Hipónak sokszor könyékig meg kellett mártóznia a mocsokban. Egy embernek, aki abban a hitben nőtt fel, hogy a föld kórokozói sokkal veszélyesebbek rá, mint másokra, folyamatosan kompromisszumot kell kötnie a világgal.
Csurgatni a legjobb otthon, de nem szaladhatok haza minden alkalommal, ha megfeszül a hólyagom, mentegette magát Hipó. Kezet mosni végül is mindenhol lehet, legfeljebb jobban oda kell figyelni, mint otthon, vallotta.
Hipó szeretett dolgokat összekapcsolni, és az alapján világmegváltó tanulságokat levonni. Toalettbeli kézmosásuk alapján például két fő kasztba sorolta az embereket: az egyik csoportba az esemény előtt, a másikba az az után kezet mosók kerültek. Ő maga, ritka kivételként egyszerre tartozott mindkettőbe: előtte és utána is fertőtlenítette kezét, méghozzá igen alaposan, szappannal. Mindkét aktust nagyon komolyan vette, egyiket sem mulasztotta volna el sosem.
A legjobb nyilvános illemhelyiségek használatáért Hipónak mélyen a pénztárcájába kellett nyúlnia, az ilyesmire azonban nem sajnálta a pénzt. Így volt ez a tisztálkodó szerekkel is, földalatti körútjain mindig saját mobil tisztasági csomagját használta. Nagy rajongója volt például a doktorok által ajánlott antibakteriális krémszappannak, amely nem csupán fertőtlenítette, de intenzíven regenerálta is a bőrt. Legalábbis ez volt a flakonjára írva, és Hipó szeretett hinni a flakonokra írt dolgokban.
Akárcsak az eleve elrendelés elvében, mely láthatatlan kézként irányított sorsokat egymás felé vagy egymástól messzire, ahogy éppen meg volt írva. Ezért aztán amikor aznap délután, az öregúr ordítozása előtt kicsivel megjelent előtte Ms. Makulátlanság, Hipó azonnal megadta magát a felsőbb erőknek.
Szerelem első szippantásra, emlékezett vissza a pillanatra, amikor először megérezte a vörös hajú illatát. Magában csak így, vörös hajúnak nevezte kiválasztottját, annak ellenére, hogy a vonzalom megszületése jó néhány másodperccel megelőzte a haj színének realizálását.
Akinek ilyen mennyeien tiszta és parfüm nélkül is bódító illata van, annak a tisztaság ugyanolyan központi dolog lehet az életében, mint nekem, sóhajtott. Egy ilyen nő véletlenül sem ülne rágóba, és matricákat vagy graffitiket sem kapirgálna unalmában, pláne nem rágná a körmét, fordult Hipó az illatok irányába.
Izgalma csak fokozódott, ahogy végigpillantott a nő testén. Természetesen fénylő, festetlen vörös haj, frufruval és pattanásmentes, arányos homlokkal. Nem vakítóan fehér, de ápolt, hibátlan fogak. Rúzs nélküli, ruganyos, vastag ajkak, cserepesedés nélkül. Finoman ívelő nyak, szakszerűen tisztított aranylánccal és ízléses medalionnal. Ápolt és TISZTA körmök, rágás és lakkozás nyomai nélkül. Elöl-hátul foltmentes, HÓFEHÉR szoknya és blúz, s mindehhez egy hanyagul hátravetett, élénkvörös pulóver a vállon. Első blikkre minden klappolt. Mintha a nő nem is a földalatti mozgólépcsőjéről, hanem egy mosoda reklámfilmjéből lépett volna elő.
Ebből valószínűleg közös utazás lesz, ahol majd közelebbről is megvizsgálhatom, tervezgette a jövőt Hipó álmodozva. Ezeket az idilli pillanatokat ugyan átmenetileg tönkretette az öregúr ordítozása, az intermezzo bénító hatása azonban csupán néhány másodpercig tartott.
Ha jól számolta, márpedig Hipó ilyesmiben sosem tévedett, a következő járatig három perce volt. Ennyi ideje maradt arra, hogy eldöntse, belevág-e a kalandba, vagy hagyja az egészet, és hazasomfordál. Nem akarta elsietni a döntést, de hiú ábrándokba se akarta ringatni magát.
Túl több tucat komoly csalódáson, Hipó nemegyszer érezte már, hogy életének annyi értelme sincs, mint egy simaszappanos kézmosásnak. Amikor ilyen gondolatok gyötörték, a metróba se nagyon vágyott, aztán persze mégis mindig lement. Tartotta magát szilveszteri fogadalmához, amikor is két további évet adott magának a tökéletes társ felkutatására. Hogy mi lesz aztán, arra gondolni sem mert, de nem is volt rá ideje, az ordibáló öregember ugyanis váratlanul a vörös hajú felé fordult.
Hipót sokkolta a hirtelen fordulat.
Nem elég, hogy majdnem magam alá csurgattam miatta, most még őt is elijeszti, próbált képzeletbeli védernyőt vonni kiszemeltje köré, hiába. Az öregúr ellentmondást nem tűrően vetette rá magát a vörös hajúra, és kíméletlenül megsorozta kérdéseivel. Hipó messze állt ahhoz, hogy hallja a nő válaszait, és a szájáról sem tudott leolvasni semmit.
Talán közelebb kéne mennem hozzájuk, tétovázott, a döntést azonban nem ő, hanem a befutó metró hozta meg helyette. Hipó profi volt mind emberkövetésben, mind helycsinálásban. Ha a helyzet úgy kívánta, ártatlan kisgyerekeket ugyanolyan fapofával terelt félre a könyökével, mint testes felnőtteket. Aznap se volt ügyetlenebb, mint máskor: a szokásos helyfoglaló nyüzsgést kihasználva észrevétlenül közelebb húzódott kiszemeltjéhez.
Káprázatos, fantasztikus, elképesztő, lelkendezett, amikor orrát másodjára is megcsapta a nő illata. Akár le is hunyhatta volna a szemét, vakon se tévesztette volna el, merre kell mennie.
A metró fülledt belsejébe érve mégis illatot veszített. Már-már arra gondolt, elszalasztotta élete lehetőségét, amikor a szoknyák és nadrágok között körbenézve végül rálelt a peronon már megcsodált lábfejre. A vörös hajú a kocsi végében ült, de mindjárt mellette ott görnyedt az öregúr is. Hipó azonban másodjára már nem hagyta magát lerázni.
Sok jó ember kis helyen is elfér, kurjantott egy nagyot az öregúr Hipóra, amikor az bepréselte magát melléjük. Hipó a metró menethangja miatt továbbra sem értette, azok ketten miről beszélnek, csupán a mellette ülő fehér hajú kérdéseit hallotta, de az meg mintha nem is magyarul, hanem valami különös keveréknyelven dörgött volna. Az öregúr indokolatlan hangoskodásának okát Hipó továbbra sem tudta megfejteni. Ugyan még életében nem verekedett, abban a pillanatban úgy érezte, bármire képes lenne a vörös hajú védelmében.
Cherchez la femme, ízlelgette magában Hipó a mondást. S valóban. A pár perce kis híján maga alá csurgató kukkolónak most harag és indulat dolgozott vékony karjaiban, s mindez egy nő illatának köszönhetően. A világ még nem tudta, amit Hipó már igen: egy férfi, mit férfi, egy úr született a peronon, akit az öreg faragott fejű botja se rémiszthetett már meg. Ez az úr azonban egyelőre türtőztette magát.
Csak nem fogok verekedéssel bemutatkozni előtte, hűtötte magát Hipó, miközben időről időre lopva oldalra szimatolt. Kiválasztottjának az öregúr savanyú szagán is átütő illata szinte megigézte őt, és irracionális gondolatokat ébresztett a fejében. Egy idő után Hipó már abban sem volt biztos, hogy a vörös hajú hozzáér-e egyáltalán a mocskos üléshuzathoz, vagy valami trükkös testtartással lebeg fölötte.
Jól van, végre valami hasznát veszem, csípte el a fehér hajú pörölését Hipó, amitől azonban még feszültebbé vált.
Hogy beszélhet így valaki egy vadidegen nővel?, fortyogott. Ez az ember nem ismer tiszteletet, hergelte tovább magát Hipó, megérdemelné, hogy móresre tanítsam.
Elszánt volt, de valószínűleg soha nem nyúlt volna az öregúrhoz, ha a következő pillanatban nincs az a baleset, ami később szinte minden jelenlévő életét megváltoztatta.
Milyen következő? Mit hazudozik itt nekem?, támadt az öregúr váratlanul a vörös hajúra. Már nem csupán kiabált, hanem hadonászott is, mint egy cséphadaró.
Hipó számára megszűnt a külvilág, és megállt az idő. Látásának fókusza leszűkült, egyben élesedett, pulzusa az egekbe emelkedett, hallása megszűnt. A világ két mozgó objektumra fogyott a szemében: az öregúr hadonászó karjára és a vörös hajú vállon átvetett pulóverére. És amit aztán látott, nem tetszett neki. Nagyon nem.

Akit érdekel a folytatás, szeretné megtudni, ki a címben említett, ám eddig meg sem jelent sorozatbetörő, az áprilisi Beszélőben megtalálja a teljes szöveget.