Az alábbiakban Bebesi György a Rubiconon olvasható tanulmányából illetve a HVG Könyvek jóvoltából hamarosan magyarul is megjelenő David Aaronovitch-könyv ezzel foglalkozó fejezetéből készítek egy rövid összefoglalót. A Bebesi-írás inkább a jegyzőkönyv előzményeivel, létrejöttének körülményeivel foglalkozik, míg Aaronovitch kötetéből a jegyzőkönyvek hatásának az elemzése az erősebb.

A Rubicon szerzője cikkében bemutatja a Jegyzőkönyvek kisebb hatású előfutárait – az Oszman-bej kapitány álnéven publikáló, Milengen nevű Ohrana-ügynök írását (1840), egy középszerű német irodalmár, German Gedse Biarritz című regényét, valamint Theodor Fritsch A Főrabbi beszéde című pamfletjét.

A jegyzőkönyvek tartalma és korabeli leleplezése

A Cion bölcseinek jegyőkönyvei 24 jegyzőkönyvet tartalmaz, érvelése három főbb gondolatkör köré szerveződik: 1. a liberalizmus kritikája, 2. azoknak a technikáknak a számbavétele, amelyek segítségével a zsidók a világ fölötti uralmat megszerzik, 3. az eljövendő judaista állam működési mechanizmusa.

Az írás szerint a világ vezetését azok kezébe kell adni, akik képesek ezt a hatalmat helyesen felhasználni, és ők a Cion bölcsei. Ahhoz, hogy a bölcsek átvehessék a világ fölötti irányítást, a nem zsidó államokat meg kell gyengíteni. Ehhez minden országban nyugtalanságot kell kelteni, ennek természetes eszközéül kínálkozik a liberalizmus.

A gazdaság kézben tartása érdekében az ipart néhány gigantikus nagyvállalatba kell tömöríteni. Ahol lehet, háborúkat kell kirobbantani, ezzel tovább növelve a gazdasági káoszt, és széles körben propagálni kell az ateizmust.

A hatalom megszerzésére a bölcsek az egyszerű tömeget használják, akik majd forradalom útján mindenhol megszerezik a hatalmat. Az új kormányok egymást fogják váltogatni, állandó lesz a belső hatalmi harc, növelni kell az államadósságot, a gójokat pedig hitelek felvételére kell kényszeríteni. Ilyen körülmények közepette az utolsó kormányok vezetői örömmel fogják a bölcseknek átadni a hatalmat.

A Cion bölcseinek tartalmi részét F. Graves, a Times újságírója fejtette meg 1921-ben. Feltűnt neki a hasonlatosság egy általa jól ismert szatírával, Maurice Joly Montesquieu és Machiavelli dialógusa a pokolban című művével. Ez a pamflet eredetileg 1864-ben jelent meg Genfben, Joly néven publikálták, és III. Napóleon despotizmusa ellen íródott. A jegyzőkönyvek kutatói összevetették a Dialógus és a Cion bölcseinek szövegét: a 25 fejezetből 24 részben vagy egészben megegyezik egymással. A hamisító – mint később kiderült – egy Golovin (más iratokban Golovinszkij) nevű irodalmár, nem erőltette meg magát: a Cion bölcseinek szájába “Machiavelli” mondatait adta, ezt egészítette ki a korabeli antiszemita irodalom néhány megállapításával.

Az út Oroszországba

Ma már egyértelmű, hogy az áldokumentumok az orosz politikai rendőrség megbízásából készültek. A dokumentum elkészítésével Racskovszkij ezredest, a politikai rendőrség külügyi osztályának vezetőjét (későbbi párizsi rezidensét) bízták meg.

A jegyzőkönyvek első megjelentetésének pontos dátuma sem ismert, az azonban egészen bizonyos, hogy az időzítésben az 1897-es Bázeli Első Cionista Világkongresszus döntő szerepet játszott. Kevesen hitték el a kor politikusai közül ugyanis, hogy a világ zsidósága valóban az őshaza visszaszerzésére törekszik. Azt vélelmezték, hogy a legális kongresszus leple alatt a világ zsidó vezetői titkos programot dolgoznak ki.

A jegyzőkönyvek elkészítésére parancsot adó személy, illetve az összeállító neve még sok vitát kavart, e tekintetben számos hipotézis született. Minden bizonytalanság ellenére úgy tűnik, hogy a századforduló orosz emigrációjával foglalkozó Zavjagin kutatásaiból mégiscsak ismerjük a valódi összeállító nevét is. Radzivill hercegnő, aki az 1890-es években élt Párizsban, memoárjában azt írta, hogy szalonjában több ízben megfordult egy bizonyos Matvej Golovin nevű irodalmár, aki a párizsi könyvtárban magas rangú felkérésre (Racskovszkij ezredes utasítására) egy olyan irat összeállításán dolgozott, amelynek végső célja a zsidók Oroszországból történő kiutasítása lenne.

Az anyag első oroszországi megjelentetésére 1903. augusztus 28. és szeptember 7. között került sor, a szélsőséges besszarábiai antiszemitának, Krusevánnak a lapjában, a Znamjában. Két évvel később brosúra formájában a jegyzőkönyvek újból megjelentek Nyomorúságaink gyökere címmel. Az olcsó tömegterjesztésre szánt változatok mellett a szélsőjobb vezérkara gondolkodott egy reprezentatív kiadványban, amely esetleg magára az uralkodóra is képes lenne hatást gyakorolni.

Végül is egy vagyonát eltékozló besszarábiai kishivatalnokot, Szergej Alexandrovics Nilust sikerült is rávenni e feladatra. A jegyzőkönyvek ugyan 1905 “forró őszén” hatottak odalent, az orosz állami hatóságok ugyanakkor nem tekintették hitelesnek a művet. Már ekkor bebizonyosodott ugyanis hamisságuk, kiderült, hogy saját titkos provokációs részlegük készítette, amely tényt az uralkodó “mély szomorúsággal vette tudomásul”.

Vissza Európába, és onnan a világba

És innentől a szó többnyire Aaronovitché, aki bevezetőjében arról elmélkedik, hogy a többség számára 1919-ben miért nem tűnt nevetségesnek az a vélemény, hogy a felelősség az első világháborúért és az azt követő nyomorért a zsidóságot terheli. A zsidó közösség a világ minden országában képviseltette magát, és majdnem mindenütt nagy befolyással rendelkezett. Mégis, bár ott voltak szinte mindenütt, zárt közösségekben éltek, ami azt a benyomást kelthette, hogy nagy titkok örökösei.

Ráadásul a zsidók a történelemben mindig ott voltak a radikális változások élharcosai között, vagy közvetlenül azok háta mögött. A felfogás, hogy a zsidók állnak az 1917-es orosz forradalom mögött, rányomta a bélyegét a kor több kiemelkedő politikai szereplőjének gondolkodására, még Winston Churchill is így írt 1920-ban: „A világméretű összeesküvés a civilizáció megdöntésére, a fejlődés megállítását, az irigy rosszindulatot és a megvalósíthatatlan egyenlőséget középpontba helyező társadalom felépítésére egyre nagyobb méreteket ölt”. Arról pedig, hogy kik vannak a háttérben, így nyilatkozik: „Nincs szükségünk rá, hogy eltúlozzuk a szerepet, amit a bolsevizmus megteremtésében és az oroszországi forradalom kirobbantásában a jobbára hitetlen nemzetközi zsidóság betölt, mert ez a szerep igen nagy, alighanem mindenki másénál nagyobb.”

A leleplezések mit sem változtattak Adolf Hitler véleményén, aki később a Jegyzőkönyvek legfőbb támogatója lett. Aaronovitch hosszan idézi a Mein Kampf jegyzőkönyvekkel foglalkozó részét: “Hogy a nép létezésének milyen nagy mértékben szolgál alapjául egy folyamatos hazugság, az páratlanul kiviláglik a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiből, amit a zsidók kimondhatatlanul gyűlölnek. A Frankfurter Zeitung örökösen azt hajtogatja, hogy ezt a könyvet hamisítványnak tartják, de ez a legjobb bizonyíték az eredetisége mellett. Amit sok zsidó talán tudattalanul tesz, az itt tudatos formában tárul elénk. De nem is ez számít… Ami számít, az az, hogy a Jegyzőkönyvek valóban rémisztő szavahihetőséggel tárja fel a zsidók természetét és tevékenységét, rávilágítva annak belső logikájára és végső céljaira.” Ez az érvelés gyakorlatilag cáfolhatatlan: a Jegyzőkönyvek megerősíti, amit hiszek és amit látni vélek magam körül, tehát akkor is igaz, ha történetesen hamisítványnak bizonyult – szemlélteti a jegyzőkönyvek hatását Aaronovitch.

A húszas évek második felének konszolidáltabb légkörében egyre erőteljesebben merült fel a jegyzőkönyvek hitelességének kérdése – írja Bebesi. A könyv svájci kiadóját 1934-ben perbe fogták uszító irodalom terjesztése címén. A tárgyalás végeztével, amelynek során a Joly-, Nilus-, Goedsche- és Racsovszkij-féle kiadványok mind terítékre kerültek, a törvényszék elnöke, Meyer bíró – akit Aaronovitch idéz is – hitetlenségének adott hangot: „Remélem, eljön az a nap, amikor már senki sem fogja érteni, hogy egyébként ép elméjű, ésszerű gondolkodásra képes emberek miért gyötörték az agyukat tizennégy napon át azzal a kérdéssel, hogy hiteles-e vagy hamisított a Cion jegyzőkönyvei… Az én szememben a Jegyzőkönyvek nevetséges nonszensz”. Meyer bíró ítélőszéke végül 1935-ben betiltotta a jegyzőkönyvek svájci terjesztését.

Lehet, hogy a jegyzőkönyv nevetséges nonszensz volt, de egyben veszélyes nonszensz – írja Aaronovitch. Egy olyan összeesküvés-elmélet, amelynek mély gyökerei voltak a német középosztálybeli civil társadalom intézményeiben. Abban a világban, amivel ezek a képtelen hamisítványok egybehangzani látszottak, a középosztálybeliek fenyegetve érezték magukat. Fenyegette őket a kommunizmus, az iparosodás, a bizonytalanság. A mindaddig a hatalom gyakorlásában részt vevő, befolyásos társadalmi osztályok magyarázatot kerestek arra, miért került veszélybe minden. A történész Richard S. Levy szerint a könyv szakadékot teremtett a zsidó és nem zsidó németek között, és amikor bekövetkezett a katasztrófa, a Jegyzőkönyvek hozzájárultak ahhoz, hogy embertársaik nagy többsége ne érezze feladatának a zsidók mentését.

A Jegyzőkönyvek pályafutása a második világháború után sem ért véget. Idi Amin újra reflektorfénybe állította tébolyodott ugandai rendszerében, új fordításokban jelent meg Pakisztánban, Malajziában és Horvátországban, Argentínában pedig tizenkét kiadásban látott napvilágot 1945 után. Utalásokat tartalmaz a műre a palesztin Hamász alapokmánya is, az iráni televízió hírcsatornája, az IRINN pedig 2008-ban bemutatott egy sorozatot Az Armageddon titka címmel, amelyben egyetemi oktatók sora tanúskodott a Jegyzőkönyvek igazsága mellett.

Nincs az a tény és cáfolat…

A fő probléma a jelenséggel kapcsolatban az, hogy – miként arról Aaronovitch is nyilatkozott a Metazin által idézett Wall Street Journal-cikkben – nincs az a tény és cáfolat, amely az összeesküvés-elméletek híveit zavarba hozná. Aaronovitch szerint az összeesküvés-elméleteket képtelenség hagyományos eszközökkel cáfolni, hiszen „érveik annyira rugalmasak, hogy akár visszájukra is fordíthatók, sőt, egyik pillanatról a másikra el is hagyhatók”. E teóriák hívei alaposan felvértezik magukat bennfentes információnak beállított, ellenőrizhetetlen vagy áltudományos adatokkal, amelyeket nehéz cáfolni.

Ha mégis sikerül egyes állításaik hamisságát bizonyítani, azt mondják, hogy a többi bizonyíték azért megáll. Szerinte érdemesebb inkább arra felhívni a figyelmet, hogy ha valóban igaz egy összeesküvés-elmélet, akkor vajon a hatóságok, a nagytőke illetve a világot irányító vallási kisebbség miért nem hallgattatja el az őket leleplezőket? Ha tényleg Cion Bölcsei irányítják a világot, miért hagyják, hogy ez kiderüljön?

Címlapfotó: fortepan.hu