Mint arról idehaza is sok lap beszámolt, a perui banda hamis állásajánlatokkal vette rá elhagyatott területeken járó áldozatait arra, hogy tartsanak velük. Megölésük után zsírjukat állítólag literenként 15 ezer dollárért adták el. Az ügyben négy embert tartóztattak le, őket több tucatnyi gyilkossággal gyanúsították meg.

Mivel az esetet a rendőrség jelentette be, és sajtótájékoztatójukon két emberi zsiradékot tartalmazó üveget, és az egyik feltételezett áldozat fényképét is bemutatták, a legnagyobb hírforrások, mint például a BBC is lehozták az értesülést. Igaz, a BBC-nél óvatosak voltak, és már akkori híradásukban is hangot adtak a szakma szkepticizmusának. Egy máj, egy vese valóban több ezer dollárt érhet a fekete piacon, de emberi zsírt senki nem venne illegálisan, főként nem ennyiért.

A héten aztán kiderült: az egészet valószínűleg az ügyet prezentáló perui nyomozók találták ki, hogy eltereljék a figyelmet többtucat törvénytelen gyilkosságukról. Arra is fény derült, hogy a négy korábbi gyanúsított “csupán” egy embert ölt meg, azt sem a zsírjáért, hanem egy kokainkereskedelemmel kapcsolatos összetűzésben. A rendőrség által bemutatott kólásüvegben lévő zsírt pedig valószínűleg riválisaik megfélemlítésére használták. Az ügy lelepleződése után menesztették a szervezett bűnözés elleni osztály vezetőjét.

Az eset kapcsán megszólaló antropológusok felelevenítettek egy régi perui mítoszt is, Pishtaco történetét. Ez a képzeletbeli, vámpírszerű figura a legenda szerint magányos peruiakat támadott meg és gyilkolt le, hogy aztán élettelen tetemeiken válogatott gusztustalanságokat hajtson végre, többek között lecsapolja zsírjukat. Most nem vagyok otthon, de a rém története állítólag a középiskolai kedvenc Vargas Llosa Halál az Andokban című művében is megjelenik; ha hazaértem, megpróbálok utánanézni.

Update: Íme a tegnap beígért Mario Vargas Llosa szöveg az Andok zsírszívó vámpírjáról. Érdekes, ahogy a zsírrablók legendáját ebben a szövegben is megpróbálják ráhúzni más ügyekre – gyilkosságra, termelésre, adósságra:

“Idegen ember volt. Félig amerikai. Első látásra fel sem lehetett ismerni, hisz pontosan olyan volt, mint a többi ember. Barlangokban élt, és szürkületkor kezdett mesterkedni. Magányos utasokra várva lesben állt az utak mentén, a sziklák mögött, megbújt a fűben vagy a hidak alatt. Barátságot színlelve, csellel közelített hozzájuk. Készenlétben tartotta a halottak csontjából őrölt port, és ha a másiknak akár egy pillanatra is ellankadt a figyelme, az arcába fújta. Akkor aztán kiszívhatta a zsírjukat. Utána hagyta, hadd menjenek az útjukra, üresen, élő csontvázként, s azok legfeljebb órákig vagy napokig húzhatták. Ezek voltak a jóindulatúak. Emberi zsiradékot gyűjtöttek, hogy a templomok harangjai szebben kongjanak, hogy a traktorok szép csendesen járjanak, és mostanában azért is, hogy a kormány ezzel törlessze külföldi adósságait. A rosszindulatúak sokkal gonoszabbak voltak. Nemcsak megölték az áldozatukat, de meg is nyúzták, ahogy az ökröt, a birkát vagy a disznót szokás, és megették. Cseppenként szívták ki a vérét, és megrészegedtek tőle. A francba is, a hegylakók elhiszik ezt a sok szamárságot. Vajon igaz, hogy az a boszorkány Adriana asszony megölt egy vámpírt?
– Casimiro Huarcaya albínó volt – mondta az a napszámos, aki először szólalt meg. – Lehet, hogy Dionisónak igaza van. Azt hitték, hogy vámpír, és nem várták meg, míg kiszívja a zsírjukat, hanem eltették láb alól.”