Pesten úgy tartották, s a lapok a nyolcvanas években cikkeztek is róla, hogy Jovanka Tito, az egykori jugoszláv vezető felesége számára egy általa Magyarországra küldött mellszobor alapján dolgozott Rotschild Klára, a kor vezető divattervezője.

Nagynénémnek, Rotschild Klárinak nem imponált senki. A Clara szalonba végtére is államfők és elnökök asszonyai jártak. Igaz-e vagy sem, állítólag Jovanka Tito a mellszobrát küldötte el Klárinak, márványát (ha igaz) maga Mestrovic faragta. S ha az elnök asszonya nem ért rá ruhát próbálni, ott volt a márvány kebel, melyre ráigazították a ‘hól’-okat, ‘raff’-okat, ahogyan azt szabásznyelven mondják.” (Új Tükör, 1987. december 7. A HERCEG, ZSAZSA ÉS A SZÉPSÉGKIRÁLYNŐ )

E történet azonban – mint az Majtényi György minap megjelent K-vonal című könyvében olvasható – nem több mint egy, a szocialista vezetők életéről keringő legendák közül. Titóné valóban állandó vendége volt a Clara szalonnak, ahol volt egy méretére készített próbababa, de azt nem az egykori Jugoszlávia legnagyobb szobrásza készítette.

Kádár Jánosné így emlékezett Tito feleségére egy interjúban: „én nem voltam nekik jó vevő, mert ha egyszer-egyszer megjelentem, akkor én vittem nemcsak az anyagot, de még a bélésnek valót is. Jovanka, ő igen, mert ő egyszerre több ruhát is rendelt.” E mondatok egyébként megjelennek Kornis Mihály Kádárné balladája című darabjában is:

“Jovanka még a Rotschild Kláránál is varratott.
Egyszer még maga is járt próbán a Váci utcában
de általában a Klára ugrott le Belgrádba
a snittek miatt.

Én nem voltam ilyen jó vevő,
mert ha egyszer-egyszer
megjelentem is
Kláránál
akkor is én vittem
nemcsak az anyagot
de még a bélésre valót is!”

Jellemző epizód a szocialista elitek történetéből, írja Majtényi, amikor 1970. november 14-én Rotschild Klára szalonjába érkezett Budisavljevicz Nada a barátnőjével, hogy Jovanka Tito részére ruhákat csináltasson. Az Astoria szálló előtt parkoltak le a Citronjükkel, szobát foglaltak, s megvacsoráztak a szálló éttermében. Az autót azonban időközben feltörték, és a poggyászaikat ellopták. A bőröndökkel együtt megfosztották őket (valójában Titónét) a Klára asszony szalonjába szánt értékes ruhadaraboktól és anyagoktól.

A rablásért bebörtönzött férfi felesége utóbb kegyelmi kérvényt fogalmazott férje szabadulása érdekében. Leírta, hogy férjével miképpen próbáltak kitörni a nyomorúságból. A férfi – aki marxista egyetemet végzett – egy este elkeseredésében azt mondta, hogy „a büdös burzsujokat nem kell sajnálni, az nem bűn, ha egy kicsit megrövidítjük őket”, magyarázta a feleség kérvényében a tettet. Még ekkor sem sejtette, hogy valójában ki volt a károsult.

Majtényi könyvéből azt is megtudjuk, hogy az ötvenes években a budapesti és a magyarországi divatot két Váci utcai szalon uralta: a Clara Salon (Különlegességi Női Ruhaszalon) és a Budapest Divatszalon (Fővárosi Tanács Mértékutáni Szabóságainak Divatszalonja), itt vásároltak a párt és állami vezetők feleségei. Az előbbi üzletvezetője, Rotschild Klára a párizsi divatot követte és pestiesítette, vetélytársa, Arató Ferencné valamivel konzervatívabb, angolos stílust képviselt.

A szocialista haute couture kezdetben azt jelentette, hogy a divatot az elit és a hozzá igazodó, stílusát követő csoportok átvették nyugatról, illetőleg nyugati(as) minták alapján megterveztették maguknak. Amint azonban a társadalomban egy új divatjelenség szélesebb körben elterjed, az uralmi pozíciók birtoklói új mintákat kezdtek követni, hogy különállásukat e téren is megjelenítsék. A nyugatias minták terjedésével az ő öltözködésük egyre szigorúbbá, konzervatívabbá vált, és a hagyomány felé fordult. Társadalmi különállásukat így tudták megjeleníteni, s az őket körülvevő régi szakemberek, mint Klára asszony is, a régi minták szerint alakították az ízlésüket.