A Pánikológia több mint negyven pániktörténetről hántja le a hisztéria burkát, a túlnépesedéstől a gyilkosságok elharapózásáig, a halállomány megfogyatkozásától a tömeges elhízásig. Bemutatja, hogy a félelmeinket kihasználó sajtó és a különböző érdekcsoportok hogyan manipulálják még a szent igazság hordozójának tekintett statisztikát is.

A világvégétől való félelem és pánikkeltés mindig is jellemző volt az emberre. Nem az az újdonság, vélik a szerzők, hogy az emberek mohón kapkodnak a rémtörténetek után, és nem is az, hogy a média előszeretettel szolgál ilyenekkel. Egy generációval korábban szintén voltak aggodalomra okot adó problémák, és ezek akkoriban is visszhangra találtak a sajtóban, de a hangnem más volt. A hátborzongató eseményekről beszámoló személyes hangvételű elbeszélések józanabb hangnemet ütöttek meg, és mindent áthatott az atyáskodó állam megnyugtató jelenléte.

Ez a védőernyő mára eltűnt, mutatnak rá a szerzők. A politikusok hajlamosak rosszabb színben feltüntetni egy-egy problémás helyzetet, de rajtuk kívül még számos más érdekcsoport létezik – tudósok, egészség- és biztonságmániákusok, nagyvállalatok, reklámügynökségek, lobbisták –, akik fennhangon hirdetik kételyeiket.

A média a szenzáció kedvéért átsiklik a tényeken: mivel a tűz hatásosabban mutat a tévében, ma már jobban félünk a tűzvészektől, mint a fulladástól, pedig utóbbi több ember halálát okozza. Ennek köszönhetően félelmeink eltorzulnak, elveszítjük realitásérzékünket, mindenben sokkal nagyobb veszedelmet sejtünk, mint amit valóban rejt: ez már a pánik állapota.

A félelem terjesztésének egyik legfőbb módja a számok használata. A számok félrevezetők lehetnek, de el is torzíthatják őket. A brit média egyik legkedveltebb idézete az a megjegyzés, amelyet Benjamin Disraeli egykori brit miniszterelnöknek tulajdonítanak: „Háromféle hazugság létezik: hazugság, mocskos hazugság és statisztika.” A történelemben nyüzsögnek az olyan példák, amelyekben a szakemberek elképesztő módon mellényúltak a megállapításaikkal. Továbbá, ha más előítéletekkel fogunk a vizsgálathoz és apróbb változtatásokat végzünk a modell hipotézisein, ugyanabból a nyers adathalmazból egészen más következtetésre is juthatunk.

A könyv szerzői a tények megismerése mellett kétkedésre is buzdítanak, és ehhez olyan módszereket ajánlanak, amelyek segítségével eldönthetjük, mit hiszünk el a politikának, médiának, és mi miatt nem érdemes pánikba esnünk. Íme a szkeptikus emberek kiskátéja:

1. Az érdekek összefonódása

Tegyük fel magunknak a kérdést: ki az, aki a kérdéses kijelentést tette? Mi oka lehetett rá? Vajon az egész történetet elénk tárták? Miért éppen az adott időszakban jelenik meg egy történet, illetve máskor is ugyanolyan hírértéke lenne-e? Vagy egy közvélemény-kutatás esetén: megbízható a szervezet, aki elvégezte? Van-e valamilyen egyértelmű céljuk? Ki finanszírozta a kutatást? Semleges volt-e a kérdések megfogalmazása? Mekkora volt a mintacsoport?

2. Adatok

Próbáljuk meg összehasonlítani az adatokat! A változásnak ne csak egy, hanem minél több lehetséges hatását vegyünk figyelembe! Vessük össze a jelent és a múltat! Hasonlítsuk össze az országok közötti különbségeket! Ha nem áll rendelkezésre elegendő adat a kézenfekvő összehasonlítások elvégzéséhez, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon mit próbálnak eltitkolni előlünk? Az adatokhoz hasonlóan a grafikonok és táblázatok is tartalmazhatnak hibákat vagy szándékos torzításokat. Ne adjunk automatikusan hitelt a szakszerűnek tűnő kivitelnek!

3. Százalékos arányok és konkrét számok

Az emberek mindig a leghatásosabb módon fogják előadni a mondandójukat; ha ez a százalék, akkor azt közlik, ha viszont a konkrét szám, akkor azt. Nézzük meg az adat másik oldalát: ha konkrét számban van megadva, számoljuk ki százalékban is, és fordítva!

4. Anekdoták vs. statisztikák

A szívszaggató személyes történeteken alapuló félelmek szájról szájra, valamint az írott sajtó és a televízió segítségével terjednek, míg a hatóságok általában statisztikákkal válaszolnak rájuk. Nehéz összehasonlítani a kettőt, bár lehetséges, hogy egyaránt az igazságot takarják.

5. Időtényező

Fontos körülmény, amit az „elkerülhetetlen”-hez hasonló szavak könnyen elmosnak. A tengerek szintje emelkedik, de lassabban, mint egy-egy lakáspolitikai ciklus élettartama, tehát van idő az alkalmazkodásra. A statisztikai adatsorok általában hosszú távú tendenciákat mutatnak, a rövidebb, ismétlődő variációkat egy-egy szembeszökő (és gyakran hibás) adat követi. Figyeljünk ezekre, nehogy rászedjenek bennünket!

6. Kishitűség és forgatókönyvek

Legyünk óvatosak, ha azt halljuk, hogy valamilyen probléma ellen semmit sem tehetünk! Akkor miért beszélnek róla? Pusztán azért, hogy riadalmat vagy félelmet keltsenek? Bizonyosodjunk meg arról, hogy az elénk tárt végkifejlet nem egyszerűen csak a legrosszabb eshetőség-e!

7. Figyeljünk a pozitívumokra is!

A rossz hírekkel ellentétben soha ne vessük el annak a lehetőségét, hogy bár bizonyos dolgok rosszul mennek, mások jóra fordulhatnak. Száz év múlva melegebb lesz a Földön, de ki tudja, addig milyen újításokkal áll elő az emberiség, amik ezt ellensúlyozzák (új energiaforrások, genetikailag módosított emberi anyagcsere, továbbfejlesztett fotoszintézis, stb)

8. Átfogó kép

Szomorú dolog, ha a madárinfluenza 100 ember halálát okozza, azonban ez a szám egy 50 milliós országban elenyésző arányt jelent. Ráadásul míg a madárinfluenza Amerikában egyetlen emberáldozatot sem követelt, de világszerte is csak párszáz ember halálát okozta, talán érdemes megjegyezni, hogy az ismerős téli influenza, amitől senki nem retteg, évente legalább 30 ezer amerikai életét oltja ki.

9. Arányérzék

Igyekezzünk magunkévá tenni az arányok érzékelésének képességét, még ha politikusainknak ez nem is sikerül! Hihető egyáltalán, amit a vezetőink a ránk leselkedő bel- és külpolitikai veszélyekről mondanak? Ahogy azt az utolsó valódi világháború alatt egy brit kormányhirdetmény tanácsolta: „ŐRIZZÜK MEG A NYUGALMUNKAT, ÉS FOLYTASSUK A MUNKÁT!”

Fotó: pexels.com