Ugyan már évek óta véleményt nyilvánítottak a kérdésről a magyar nyelv értői, a mai napig rendszeresen előkerül a médiák szó körüli vita. Új dolog nem nagyon lesz a bejegyzésben, inkább csak összegyűjtöm a leírtakat.

“Nádasdy Ádámnak ér azt írnia, hogy ‘médiák’, miközben én szív- és agyérgörcsöt kapok, amikor a sok ‘hozzáértő’ fejbõl nyilatkozás közben kiesik ez a szó? Tudom, tudom, a nyelv változik, de azért már mégis csak mégis… Üdvözlettel, stb.’” – írta egy olvasó 2004 februárjában, amire Nádasdy Ádám így válaszolt:
 
” … Mi baja lehet a ‘médiák’ alakkal? Talán úgy gondolkozik, hogy a média eredetileg a latin medium ‘eszköz, közeg, közvetítő’ szó többes száma, és ezért a magyar médiák alak logikailag helytelen volna, mert egy többes számú szót még egyszer többesbe tesz. Logika…! – kacag föl a nyelv. Ha elkezdünk logikát keresni, többször is kaphatunk agyérgörcsöt. Itt van például a teljesen azonos képzésű fólia szó, mely nem más, mint a latin folium ‘levél, lap’ többes száma, s így logikátlan azt mondani: ‘Az üzletben különféle fóliák kaphatók’ – inkább úgy kéne: ‘különböző fóliumok kaphatók’. Úton-útfélen vétünk a latin nyelv szabályai ellen, például filozófusnő, holott a latin -us csakis férfit jelölhet, vagyis mi egy hímnemű végződés tetejébe ültetjük a nőneműt.  (…) Persze mindezekben a példákban csak ironizáltam. Jól vannak azok úgy, ahogy vannak, mert ez a magyar (sőt európai) hagyomány. Én nem támogatom, ha valaki a hagyományt valamiféle információ alapján mintegy fertőtleníteni szeretné. Ez ellen berzenkedik egész polgári értékrendem, mely a helyesség legfõbb kritériumaként a hagyományt ismeri el. Számomra a médiák szépen beleillik a hagyományba. Rémes, hogy a jó öreg producer szót egyesek prodjúszer-nek mondják, mert ők tudnak angolul. Szomorú, hogy a poszthumusz helyett ma sokan posztumusz-t írnak (és mondanak!), azon az alapon, hogy az eredeti latin szó h nélkül volt. Na és? A több évszázados hagyományt – még ha tévedésen alapszik is – nem szabad precízkedéssel föláldozni. Oxfordban meg a Sorbonne-on igazán tudnak latinul, mégis kizárólag a posthumous, posthume alakot használják. Aki a médiák-at a dupla többes szám alapján kifogásolja – mint, gondolom, ön is -, az ‘az eredet csapdájába’ esik (fallacia etymologica), amikor tehát megtudja egy kifejezés származását, és rá akarja kényszeríteni az idegen nyelv kategóriáit a magyarra. Csakhogy a nyelvek nem így működnek, nem mindig tisztelik a máshonnan átvett anyagot, hanem bedarálják a maguk rendszerébe. A magyar nyelv a média szót egyes számnak kezeli (mi másnak kezelné, ha nincs a végén -k, mely a magyarban a többes szám kötelező jele?), nincs olyan, hogy A média lecsaptak a hírre. Összetételekben is így áll: médiakuratórium, médiaszakértő, média szak stb. – már pedig ilyen helyzetben a magyar csakis egyes számú főnevet tűr meg, nincs játékokbolt, nőkfaló (pedig több nőt fal!), se levéltárak szak. Ha pedig a média egyes szám, akkor a többes számát az ép magyar nyelvérzék (pl. az enyém) mi másnak alkotná meg, mint médiák-nak? (…) Tudomásul veszem, hogy aki ‘médiák’-at mond, az magának ellenszenves. Van ilyen. De nyelvészetileg nem kifogásolható, hiszen ugyanannyi érv (sőt több, szebb) szól mellette, mint ellene. Mondjon mindenki azt, amit a számára mértékadó hagyomány vagy társadalmi csoport használ …”
 
A vita korábban is felbukkant már, például 1995-ben, Tamás Gáspár Miklós egy írásának utóiratában (Beszélő, 1995. április 13.), amikor is TGM ezt üzente szerkesztőinek, korrektorjainak:
 
“Utóirat 1.: módszertan. Igen sajnálatos, hogy a két megmaradt liberális lap, a Magyar Narancs és a Beszélő szerkesztői nem tudnak jobban magyarul, mint jobb- és baloldali vetélytársaik. A magyar nyelv és – ami még fontosabb – a magyar stílus szerves része a deákos magyarság, amelyet használni csak az tud, akinek a fülébe csöng Jókai. Néha meg kell kettőzni a latinos többesszámot: azt mondjuk, hogy „lappáliák”, nem azt, hogy „lappáliumok” (brrr), azt mondjuk: „humaniórák”, nem azt, hogy ”humaniórumok”, azt mondjuk: „univerzáliák”, nem azt: „univerzálék” (brrr). Tehát a helyes többesszám: médiák, a helyes egyesszám: médium. A „média” kollektív egyes számú főnév magyarul nem létezik, kérem a műveletlen kartársakat, ne javítsák magyartalanra a kézirataimat, ha már anyanyelvünkhöz nincs fülük. – Ezúton közlöm: a helyes forma „totalitárius” és „libertárius”, nem az angolból fonetikailag és morfológiailag helytelenül visszakövetkeztetett fattyúforma; a „szegmentum” és a „posztamentum” a helyes, nem a németből – a latin nem tudása folytán – hibásan visszavezetett, rózsabokorban fogant származék, amelyet nem is veszek tollamra. Ha már a szabadságot nem tudjuk védeni, védjük legalább a gyökös magyarságot, amelynek a deákos „idegen szavak” a leglényegéhez tartoznak.”
 
Lázár A. Péter azonban feleslegesnek tartja az ilyen típusú nyelvhelyességi vitákat . Ahogy írja, “nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem az: ugyan miért gondolják a piszkálódók, hogy speciel ebben a kérdésben valakinek igaza lehet. Hármójuk vitája stílusváltozatokról, ízlésről, egyéni használatról, a nyelvhasználat helytől és időtől (vagy éppen semmitől nem) függő inherens sokféleségéről folyik, kijelentéseik tehát éppen olyan komolytalanok, mintha egyikük kivörösödésig állítaná, hogy a művelt magyar férfiember igenis mindig öltönyt hord,  a másik pedig gutaütésig, hogy márpedig sose tesz ilyet”. Ő maga úgy gondolja, “az sem abnormális, ha valaki egyszer így, másszor úgy használja e különféle alakokat. Az is előfordul, hogy akinél egyszer ez a médium szerepel, az következő mondatában így használja ugyanezt: ezek a médiák; egy másik beszélőnél esetleg ez a média áll szemben ezek a médiumok-kal. Hogy mindez honnan tudható? Megfigyelhető: iskolázott beszélők gondozott beszédjében és írott szövegeiben. … Az ebben az értelemben vett műveltségnek azonban a nyelvhasználathoz semmi köze: abban mindenkor a magyar beszélők közössége dönt, és néha úgy alakul, hogy párhuzamos alakokat is ’szentesít’”. Írásában hivatkozik egy másik Magyar Narancs-cikkre, melyben Bori Erzsébet – a fenti vitától függetlenül – azt írja:  ”Amilyen igaz a szállóige, miszerint a stílus maga az ember, úgy nem vezet sehova a másik nyelvhasználatának kicsinyes piszkálgatása, művelje akár Nádas Lengyel Lászlóval, Farkas Nádassal vagy maga a hírhedett Sipulusz – mindenkivel. A művelet során minden találatra esik egy baklövés, mert egyrészt nincs királyi út, másrészt ezzel az erővel arra is felszólíthatnák a kipécézett személyt, hogy ne legyen már az, aki.”