unterweltenA múlt héten a Berliner Unterwelten társaság egy túrája keretében berlini metrós bunkerekben jártam. A földalatti létesítményeket kutató, dokumentáló és bemutató szervezet hármas számú túrája a Badstrasse és a Hochstrasse kereszteződésénél lévő bunkerben kezdődött, amit néhány éve a társaság pártoló tagjai újítottak fel önkéntes munkával.

Az 1318 fő befogadására alkalmas létesítményt először 1941-ben alakították át óvóhellyé. Ugyan Hermann Göring, a német légierő parancsnoka 1940-ben még azt ígérte, hogy megeszi a söprűt, ha a britek valaha is eljutnak Berlin bombázásáig, erre hamarosan – még az év nyarán – sor került. Ráadásul nem csak katonai objektumokat támadtak a szövetséges csapatok, hanem – mint az a bonni egyetem egy kiállítási katalógusában olvasható – “terrorhadjáratot” folytattak a civil lakosság ellen. Ennek célja a hátország elbizonytalanítása, megfélemlítése, és ezáltal a háború lerövidítése volt. A birodalmi vezetésnek gyorsan kellett lépnie: olyan azonnali intézkedésre volt szükség, ami a lakosság biztonságérzetét növelte.

Ez a története a berlini földalatti építése során be nem temetett helységek bunkerré alakításának, mesélte földalatti kísérőnk, egyúttal azonban felhívta a figyelmet egy falra függesztett, 1941-es építési parancsra is, melyen ez volt olvasható: az épülő bunkereknek nem kell bombabiztosnak lenniük! Erről azonban a kivitelezőkön kívül senki nem tudott, így a berliniek “megnyugodva” gondolhattak arra: szükség esetén van hova menekülniük, a birodalom gondoskodik a biztonságukról. E rejtekhelyek azonban csupán a közhangulat erősítésére szolgáltak: a bennük lévők ugyan nagyobb biztonságban voltak, mint például az utcán vagy a lakásukban, de egy komolyabb bombatámadást nem éltek volna túl itt sem.

unterwelten2Kísérőnk – miközben végigvezetett minket az óvóhelyen, s két utastársunk aktív közreműködésével bemutatta a szellőző berendezések működtetését (a gépeket lásd a baloldali képen) – elmesélte: a kutyakomédia a világháború után is folytatódott, a német különválás után ugyanis a nyugat-berlini vezetés is eljátszotta ugyanezt. Ráadásul, mivel mindez már egy esetleges atomháború árnyékában történt, nekik atombiztos bunkerként kellett eladniuk a kezdetleges óvóhelyeket. Amiket ugyan jelentősen megerősítettek, s levegőszűrő berendezésekkel is elláttak, egy atomtámadást így sem lehetett volna túlélni bennük.

A kisebb-nagyobb helységekből álló, kacskaringós óvóhelyen jelenleg egy kiállítást – és alkalmanként színházi előadásokat – láthatnak az érdeklődők. Előbbi egyik legérdekesebb helyszíne az a terem, amely a Berlin kettéosztása utáni metróközlekedést eleveníti fel. Az új határ létrehozása után ugyanis a nyugati területekre orr formájában belógó keleti blokkon három nyugati metróvonal is áthaladt. E vonalak a kettészakadást követően nem zártak be, még csak nem is rövidültek, hanem – jelentős summa ellenében – a vonatok továbbra is átmehettek Kelet-Berlinen. Megállni azonban nem állhattak meg, kötelező, 25 km/órás haladási sebességet írtak elő számukra a keleti hatóságok. A keletnémet területek megállóit szigorúan őrizték, ott se felszállni, se leszállni nem lehetett. Nyugati származású kísérőnk átszellemülve mesélt gyerekkori emlékeiről: ahogy apját vasárnaponként nyaggatta, hogy menjenek keletre “szellemvasutazni”, vagy ahogy kamaszként a keletnémet metrómegállókat felügyelő biztonsági embereket provokálta iskolástársaival.

unterwelten3Ezt követően egy 1977-ben készült, úgynevezett “modern atombunkerbe” vittek minket, a Pankstrasse megállónál lévő óvóhelyre, mely a mai napig aktív. A 3339 ember befogadására kész objektum Berlin negyedik legnagyobb földalatti bunkere, önálló vízellátása, áramfejlesztője és kórháza van. Megnézhettük a hermetikus zárást biztosító kapujait, irányítótermét, ahová csak két lépésben jutottunk be, megtudhattuk, miért függöny és nem ajtó zárja az illemhelységeket (mert a világháború bunkerjeiben, ahol ajtók voltak a vécéken, nagyon sok öngyilkosságot követtek el), valamint azt is, hogy Berlin bunkerjei a város lakosságának mindössze 1 százalékának befogadására képesek. Kísérőnk szerint utóbbi mutató tekintetében a skandináv országok sokkal jobb helyzetben vannak (60 százalék), de még ők is jócskán elmaradnak a 99 százalékos Svájctól. A túra végén, amikor megkérdeztük, vajon nem fogják-e húsz év múlva ezt az “atombiztos bunkert” is körbenevetni a szakértők, kísérőnk csupán annyit mondott: ő erről már most elmondhatja nekünk, hogy ez az óvóhely sem atombiztos.

unterwelten4És végezetül – annak, aki nem olvasta volna a Legendavadászatot – felelevenítem a téma Budapestre vonatkozó fejezetét. A pesti metró kettős rendeltetésének – békeidőben tömegközlekedési eszköz, háborúban óvóhely – oka, hogy a hidegháború idején épült, amikor bármelyik pillanatban háború robbanhatott volna ki a szovjet és a nyugati blokk államai között. Éppen ezért a 2-es és a 3-as metró kéreg alatti vonala és mélyállomásai olyan tömegóvóhelyek is egyben, amelyek összesen 180 ezer ember befogadására képesek.

“A metró szektorokra van osztva, egy-egy szektor két-három állomásnyi területet foglal magába. E részek vészhelyzet esetén lezárhatók, és egy rövid darabon a sínek is felszedhetők” – magyarázta akkor Szonntag Andor, a BKV járműműszaki főmérnöke. Csak azok mehetnek az óvóhelyre, akik a riasztást követő 20 percben lejutnak a metróba. A metró ilyenkor légmentesen elzárható a külvilágtól, a felszíni levegőt ebben az esetben szűrve kapják a föld alatt tartózkodó emberek, de szükség esetén a teljes elzárkózást is meg lehet oldani, igaz, azt csak néhány órára. A túléléshez az áramot a dízelgépházakban elhelyezett, 500 lóerős dízeláram-fejlesztők szolgáltatják, a vízellátást pedig kutak biztosítják, ahonnan szükség esetén ivóvíz minőségű vizet lehet nyerni. Élelmet nem halmoznak fel az alagutakban, hiszen az emberek amúgy is csak rövid ideig tartózkodhatnának lent: addig, amíg az óvóhelyi üzemnek van energiatartaléka.

Tévhit azonban, hogy a metrós óvóhely egyben atombunkerként is szolgálhatna. A metró építése a hidegháború tombolása közepette kezdődött, amikor a földalatti tömegközlekedési vonalak a világon mindenütt kettős rendeltetéssel épültek. A metró óvóhely funkciója felett azonban hamar eljárt az idő, az alagút ugyanis csak a korabeli stratégiai fegyverek ellen lett volna képes megvédeni a lakosságot, a manapság használatos intelligens rakéták ellen nem. A hidegháború idején az interkontinentális rakéták jelentették a legnagyobb veszélyt; kilövésük után elméletileg fél órája lett volna a metró személyzetének arra, hogy lezárja a kapukat. Arról nem is beszélve, hogy az alagutak levegőszűrője is csupán a második világháború idején kifejlesztett harci gázok semlegesítésére készült.

Fotó: pexels.com